A hazai románság vezetői a harci cselekmények lezárultáig (a birodalom számára az olasz fronton) nem tudhattak semmi biztosat az Antant, mindenek előtt az Egyesült Államok szándékairól, a Monarchia fennmaradásának esélyeiről. Ugyanakkor Románia nemzetközi helyzete, szövetségesi státusa a bukaresti béke aláírása (1918. május 7.) után bizonytalanná vált. Ennek ellensúlyozására intenzív propagandát indított az Antant döntéshozói felé, el kívánván fogadtatni álláspontját, miszerint elsősorban szövetségesei miatt került ebbe a kényszerhelyzetbe, tudni illik a hadsereg nem kapta meg a rögzített támogatást. Az ország tehát érvényesnek tekinti az 1916-os szerződés területi rendelkezéseit.
Elemzések
Vegyük szemügyre az előző részekben kifejtett hatások eredőjeként a háború végére kialakult eredményt, amely a Párizs környéki békeszerződésekben öltött testet. Az új Kelet-Közép-Európa más lett, mint amilyenre a döntésre ható különféle erők tervezték. A politikai lépések legitimálására szolgáló érvek és értékrendek összekeveredtek. Így például a nemzeti elv érvényre juttatásában jelentős szerepet játszó lengyel és cseh emigráció államalapító terveit a nemzetin kívül történeti indokokkal is igyekeztek alátámasztani.[1]
A hadihelyzet alakulásáról és Franciaország stratégiai helyzetének megváltozásáról az előző részekben már részletesen szóltunk. A belpolitikai erők közül különösen a radikális párt igyekezett befolyással lenni a kormány lépéseire. Amikor 1918 júniusában a francia kormány világosan állást foglalt a jugoszláv, a lengyel és a csehszlovák törekvések támogatása mellett, a döntést a Képviselőház, azon belül a radikálisok kényszerítették ki, pedig Clemenceau nem akarta.[1]
A Kelet-Közép-Európával kapcsolatos francia külpolitikai paradigma átalakulásának elhúzódását – 1916. januárban kezdődött és csaknem három évig tartott – a francia hatalmi elitnek a kérdéssel kapcsolatos mély megosztottsága magyarázza. Két koncepció feszült egymásnak: a népek önrendelkezésének viszonylag újkeletű elve és a hagyományos hatalmi politika aktuális változata, az öt nagyhatalom – Anglia, Franciaország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Németország és Oroszország – erőegyensúlyán nyugvó európai koncert fenntartásának igénye. Az előbbi elgondolás híveit most „progresszíveknek”, míg az utóbbiakat „konzervatívoknak” nevezzük.