Az MTA BTK Történettudományi Intézet első világháborús honlapja

A hazai románság vezetői a harci cselekmények lezárultáig (a birodalom számára az olasz fronton) nem tudhattak semmi biztosat az Antant, mindenek előtt az Egyesült Államok szándékairól, a Monarchia fennmaradásának esélyeiről. Ugyanakkor Románia nemzetközi helyzete, szövetségesi státusa a bukaresti béke aláírása (1918. május 7.) után bizonytalanná vált. Ennek ellensúlyozására intenzív propagandát indított az Antant döntéshozói felé, el kívánván fogadtatni álláspontját, miszerint elsősorban szövetségesei miatt került ebbe a kényszerhelyzetbe, tudni illik a hadsereg nem kapta meg a rögzített támogatást. Az ország tehát érvényesnek tekinti az 1916-os szerződés területi rendelkezéseit.

Párizs ezt el is ismerte, mivel a legyőzendő Németországgal szemben tervezett keleti védőöv déli sarokkövét egy több, mint tizenöt milliós Nagy-Romániában látta, mely mint „igazi francia gyarmat” iparilag és kereskedelmileg is hasznos lesz számára. Első lépésként francia érdekeltségben kívánta újjáépíteni a romokban heverő országot.[1] London, amely 1918 tavaszán már nem hitt Ausztria−Magyarország demokratizálódásában és a föderalizálás lehetőségében, a Monarchiát Németország puszta függelékének tekintette, szintén hangoztatta, hogy a német illetve magyar elnyomással szemben minden segítséget megad az elnyomott nemzetiségeknek.[2]

Róma sokkal kevésbé hajlott a területi igények támogatására, és Washington jóindulata sem volt egyértelmű. Az elnök tanácsadói, és Robert Lansing külügyminiszter ugyan pozitívan viszonyultak hozzá, ez utóbbi szeptember 21-i rendezési terve szerint Romániának meg kell kapnia Besszarábiát, Erdélyt és Dobrudzsa északi felét, maga Wilson elnök azonban oly mértékben neheztelt a „szégyentelen és igazságtalan” különbéke miatt, hogy a román kérésre még szeptember 27-i válaszában sem mondott igent.[3]

A hazai, eleve kevéssé tájékozott és a cenzúra által is korlátozott román vezetők (kiknek jelentős része egyébként is a fronton volt) sem nyilatkozhattak tehát másként, mint hogy nemzetük jövőjének kulcsa Magyarország demokratizálódása és a nem magyaroknak járó autonómia. Ezt sem látták még biztosítottnak, nem érzékeltek átfogó változásokat, mint azt Aurel Lazăr keményen szóvá tette: „A Kárpátok átengedték ugyan az ellenséget, de meg nem repedezett kínai falat képeznek a demokrácia, a szociális fejlődés a szabadság legerősebb hadsorai előtt. […] Mindez az uralkodóosztályok [sic!], a kormányzati rendszerek sikere. Már az iskola padjain kezdik a lelkeket megsemmisítő munkájukat, terjesztik a hamis tanokat, a vétkes ideológiákat – amelyek meggátolják a tisztánlátást, lenyűgözik az akaraterőt! Ettől nem tud megszabadulni a magyarság, mert ügyesen alkalmazzák nála a turáni büszkeség, a történeti tradíciók mérges injekcióit.”[4] A román komité tagja az 1867 óta követett politika szemére vetette a folyamatos jogtiprást és a jogokat követelő nem magyarok üldözését, főként a román háború idején elszabadult és a békekötés óta sem csillapult terrorhullámot, a katolikus és protestáns egyháznak felrótta, hogy némák maradtak a román görögkeleti egyház újabb keletű elnyomatása (törvénytelen metropolitaválasztás, a tanítóképzők politikai ellenőrzése, a kultúrzóna, vele négyszáz felekezeti iskola bezárása) alatt, a demokratizálódásért küzdő erőknek (választójogi blokk), hogy nem képviselték a nemzetiségek jogkiterjesztését, a nem magyar tömegek még Károlyi Mihálynak, sőt a szociáldemokratáknak sem kellettek.[5]

Az indulatos hang a nyitott magyar füleknek éppen azt jelezte, hogy a románság a magyar pártoktól, az egész magyar társadalomtól várja egyenrangú helyzete biztosítását. A komité másik tagja, Vasile Goldiş október 4-én oly megnyugtatóan nyilatkozhatott az őt felkereső polgári radikális politikusok előtt, hogy a magyar−román megbékélésért küzdő (egyébként román) Zima Tibor azt írta Károlyi Mihálynak. „Meggyőződhettünk arról, hogy Goldişék becsületesen és őszintén állanak a magyar állam integritásának alapján, és szeparatisztikus törekvéseik ebben a tervben egyáltalán nincsenek.”[6]

Az önrendelkezést viszont a következő hetekben már határozottabban követelhették, hiszen Burián István közös külügyminiszter október 4-i, Wilsonnak küldött fegyverszünet-kérelmében és békejavaslatában az elnök januári pontjai alapján kérte a tárgyalások megindítását, elfogadva tehát, hogy a Monarchia népei számára biztosítani kell az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét (a wilsoni 10. pont). Erdélyi János (azaz Ioan Erdélyi), a Román Nemzeti Párt végrehajtó bizottságának tagja a polgári radikális lapnak nyilatkozva leszögezte: „Nem vagyok hivatva egymagam ez egész román nemzet nevében beszélni, de mint olyan, aki ismerem nemzetemnek szenvedéseit, érzéseit és mentalitását, kijelentem, hogy igenis a román nemzet is épen úgy, mint a Világ és a Népszava vezércikke, Magyarország alkotmányának törvényes úton olyképp leendő megváltoztatásában látja úgy Magyarországnak, mint ebben a román nemzetnek jövő boldogulását, amely a mai feudális és antidemokrata ország helyébe az észak-amerikai Egyesült Államok mintájára létesített föderatív demokrata államszervezetet állítja, a népek önrendelkezési jogának békeajánlatunkban immár elfogadott elve alapján. És ezt mennél hamarább meg is kell valósítani, ha nem akarjuk, hogy e feladatot helyettünk mások oldják meg.” Egy új, nem kompromittált kormány irányításával a mostani vagy egy új, demokratikus parlament dolgozza ki a föderalizálást, hogy „a román nemzet is megbékélve mondhassa: dolgunkat a magyar nemzettel már mi magunk rendbehoztuk.” [7]

Az irredentizmus vádját előre elhárítandó, a IV. Károlynál remélt kihallgatás kapcsán is azt közvetítették: „A király előtt ki fogják nyilatkoztatni, hogy a magyarországi románságnak nincsenek elszakadási törekvései, természetesen nem akarják Erdélyt Romániához csatoltatni, erről a magyarországi románok között komoly formában sohasem volt szó, hanem csak a románság önrendelkezési jogát kívánják a Wilsoni 14 pont alapján.” A magyar tudósító is megismételte: a románság „a magyar haza határain belül keresi változatlanul ugyanazon emberi jogokat, amelyekért évtizedek óta küzd.”[8]

A kormányzásra készülődő Károlyi Mihály ekkor határozottan remélte, hogy a nem magyarok, így a románok vezetői be fognak lépni a megalakítandó Magyar Nemzeti Tanácsba és majdani kormányába.[9]

Igényüket az önrendelkezésre hamarosan a legmagasabb szinten kinyilvánították. A vezetők október 12-i nagyváradi megbeszélése elfogadott egy Goldiş által fogalmazott deklarációt, melyet azután a képviselő Alexandru Vaida-Voevod 18-án (ugyan közbekiabálások által megzavarva, és a házelnök által alkotmányt sértőnek minősítve) felolvasott a parlamentben: „A világháború által teremtett helyzettel szemben a magyarországi és erdélyi román nemzeti párt végrehajtó bizottsága, mint a magyarországi és erdélyi román nemzet politikai szervezete, megállapítja, hogy e háborúnak eredményei igazolják a román nemzet évszázados követeléseit teljes nemzeti szabadsága iránt. Azon természetes jognak alapján, hogy a sorsa felett minden nemzet maga rendelkezhessék, amely jogot a monarchia fegyverszünet iránti ajánlatával most már Magyarország kormánya is elismert, a magyarországi és erdélyi román nemzet e joggal élni kíván, és ehhez képest követeli a maga részére is a jogot, hogy teljesen szabadon és minden idegen befolyástól menten önmaga határozhassa meg intézményes állami elhelyezkedését és koordináltságának viszonyát a szabad nemzetek között. (Mozgás és zaj a jobb és a szélsőbaloldalon.) A magyarországi és erdélyi román nemzetnek nemzeti szervezete nem ismeri el ezen parlamentnek és kormánynak ama jogosultságát, hogy magát a román nemzet képviseletének tekintse, és nem ismeri el más tőle idegen tényezőnek oly jogát, hogy az általános békekongresszuson a magyarországi és erdélyi román nemzet érdekeit képviselhesse (Mozgás jobb- és balfelől), mert ez érdekek védelmét csakis a saját nemzetgyűlése által kijelölendő tényezőkre bízhatja. (Nagy zaj és ellenmondások a ház minden oldalán.) […] A nemzetgyűlésen vagy annak a maga kebeléből kiküldendő szervein jelenleg a román nemzeti párt végrehajtó bizottságán kívül senki sem lehet feljogosítva arra, hogy ezen nemzet politikai helyzetére vonatkozó ügyekben tárgyaljon és határozzon, s mindazon határozatokat és megegyezéseket, amelyek ezeknek hozzájárulása nélkül jönnének létre, ezennel semmiseknek és a román nemzetre nem kötelezőknek jelentjük ki. (Nagy zaj és felkiáltások: Hallatlan!)”[10]

Elszakadási nyilatkozatnak mindez nem tekinthető, zárt körben, az esti órákban Károlyival folytatott informális  tárgyalás során viszont a román résztvevők jelezték a románok lehetséges kiválását: egy népszavazás esetén szinte 100%-ban a Romániával való egyesülés mellett szavaznának. Konkrét szándékot valószínűleg nem fogalmaztak meg, mert Károlyi szerint az autonómiában látták a megoldást.[11]

Pillanatnyi elbizonytalanodást okozhatott körükben Wilsonnak a békejavaslatra adott válasza (október 20-án közölték a lapok), mely csak a csehszlovákokat és a jugoszlávokat említi, mint akiknek maguknak kell dönteniük hovatartozásukról. A magyar közvélemény egy része azt olvasta ki belőle, hogy a többi népnek a Monarchiában kell maradnia, a polgári radikálisok egyik szócsöve viszont rászorította Goldişt, hogy kommentálja az üzenetet. Annak szavai szerint a románság mellőzésének semmi jelentősége, hiszen a jegyzék a lengyeleket és az olaszokat sem nevesíti. „Csak csecsemőgondolkodásúak tudnák elhinni, hogy midőn az új világnézet biztosítja a monarchia összes nemzetei számára az önrendelkezési jogot, akkor a románokkal kivételt fognak tenni, s azokat továbbra is az alkalmi álhazafiak atyai gondoskodása alatt hagyják meg.”[12] A románság álláspontját firtató kérdésre válaszolva leszögezte: ragaszkodnak a parlamenti nyilatkozatban is követelt önrendelkezési joghoz, miközben természetesen nem kívánnak más népek felett uralkodni, és ezen a jog a magyarságot éppen úgy megilleti.[13]

Alexandru Vaida-Voevod még a József főhercegnél a hónap végén zajlott audiencia ismertetése során is úgy fogalmazott: a románság „teljes nemzeti és állami létet óhajt a többi nemzetekkel koordinált viszonyban”, azt sugallva, hogy nem készülnek egyoldalú lépésekre.[14]

Október 31-én Budapesten megalakult a Központi Román Nemzeti Tanács, mely a teljes önrendelkezési joghoz ragaszkodva is csak úgy fogalmazott: „A román mint szabad nemzet akar a világ minden szabad nemzetével szövetkezni.”[15]

 Ábrahám Barna

[1] Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918−1920. Bp. 1983. 30-31.

[2] Romsics Ignác: Erdély elvesztése 1918−1947. Bp. 2018. 76-79.

[3] Uo. 79-80.

[4] Lázár Aurél: A lovaglópálca. Világ, 1918. október 13. 8.

[5] uo.

[6] Károlyi Mihály levelezése I. Szerk. Litván György. Bp. 1978. 243.

[7] dr. Erdélyi János: A románok álláspontja. Világ, 1918. október 9. 6.

[8] Királyi kihallgatást kérnek a magyarországi román vezérek. Aradi Hírlap, 1918. október 12. 2.

[9] Raffay Ernő: Erdély 1918−1919-ben. Tanulmányok. Szeged é. n. [1989] 69.

[10] Képv. Napló, 1910–1915, XLI. 315.

[11] Raffay Ernő: Erdély 1918−1919-ben. Tanulmányok. Szeged é. n. [1989] 67-68.

[12] Wilson jegyzéke és a románok. Goldis László nyilatkozata. Aradi Hírlap, 1918. október 23. 1.

[13] uo.

[14] Mit kívánnak a románok. Vajda Sándor nyilatkozata József főhercegnél történt kihallgatásáról. Aradi Hírlap, 1918. október 30. 3.

[15] Megalakult a román nemzeti tanács. Világ, 1918. november 3. 3.