Az MTA BTK Történettudományi Intézet első világháborús honlapja

A kutatás magyar nyelvű zárókötete A Nagy Háború nemzeti céljai és olvasatai. Kisnemzeti nacionalizmusok Kelet-Közép-Európai átalakulásában 1914-1920címmel terveink szerint 2020-ban lát napvilágot. Tervezett tartalmát alább olvashatja.

A Nagy Háború birodalmi, nemzet- és államépítő nacionalizmusainak közös jellemzője volt a territorializált, térképeken is megjeleníthető nemzeti és állami terület. Munkatársunk, Nagy Béla, a projekt időtartama alatt készült elemzések, tanulmányok, kiadványok részére készítette az alább található térképeket.

Kelet-Közép-Európa helyét a francia külpolitika koordináta rendszerében – a koraújkor óta eltelt évszázadokhoz hasonlóan a 20. században is – a térségen kívüli tényzők határozták meg. A Franciaországot ért elsősorban nemzetbiztonsági jellegű kihívások adták az impulzusokat, míg a nemzetközi kapcsolatok adott szerkezete határozta meg a kereteket. Ennek megfelelően az 1871-es frankfurti békétől 1944-ig elsősorban a Németország felől jövő fenyegetésre igyekeztek Párizsban választ találni.

Vegyük szemügyre az előző részekben kifejtett hatások eredőjeként a háború végére kialakult eredményt, amely a Párizs környéki békeszerződésekben öltött testet. Az új Kelet-Közép-Európa más lett, mint amilyenre a döntésre ható különféle erők tervezték. A politikai lépések legitimálására szolgáló érvek és értékrendek összekeveredtek. Így például a nemzeti elv érvényre juttatásában jelentős szerepet játszó lengyel és cseh emigráció államalapító terveit a nemzetin kívül történeti indokokkal is igyekeztek alátámasztani.[1]

„Franciaország dunai politikáját az utóbbi évszázadokban alapvetően mindig keleti szomszédjával (szomszédjaival) folytatott hatalmi rivalizálása határozta meg. Kelet-Európa, illetve a dunai régió népei aszerint ítéltettek meg, hogy ebben a vetélkedésben hova álltak vagy akartak állni. Ebből következett, hogy Párizs a kora újkortól kezdve minden olyan törekvést támogatott, amely - Bethlen Gábortól II. Rákóczi Ferencen át Kossuth Lajosig - a germán-németséget közvetve vagy közvetlenül gyengítette.

Az első világháború előtt a Kelet-Közép-Európával foglalkozó francia szakértők meghatározó csoportjai és a külügyi vezetés egyetértettek abban, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának továbbra is fenn kell maradnia, noha időszerűnek látták korszerűsítését, föderalizálását. Az orosz stratégiai szövetség miatt 1914 előtt a Quai d’Orsay-én nem gondoltak a cári birodalom területén élő népek nemzetállami fejlődésének támogatására sem. A „Nagy Háború” évei azonban alapvető változásokat hoztak a francia egyetemi és kormányzati körök térségünkkel kapcsolatos szemléletében.

Miután 1916-ra a központi hatalmak számára világossá vált, hogy nem tudnak Oroszországgal különbékét kötni, s ily módon háborújukat egyfrontossá tenni, az orosz forradalmárok támogatásán túl a nemzetiségi kérdés háborús eszközként való felhasználása mellett döntöttek.[1]

A francia kormányzat Kelet-Közép-Európával kapcsolatos politikájában 1917. november-decemberben ‒ vagyis a paradigma átalakulásának másodikként megnevezett időszakában ‒ minőségi változás ment végbe. 1917 novemberében ugyanis Szentpéterváron hatalomra kerültek a bolsevikok, akiknek békeprogramja nyomán várható volt, hogy Oroszország kiválik a háborúból, és felbomlik a Párizs számára stratégiai jelentőségű francia-orosz szövetség. Megkerülhetetlenül fontos lett tehát a francia külpolitika számára, hogy a cári birodalmat helyettesítendő megtalálja Németország új keleti ellensúlyát. Ebben az összefüggésben értékelődött föl még inkább a jövőbeli Lengyelország és kaptak új jelentőséget az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő, önálló állam alapítására vagy a szomszédos nemzetállamhoz való csatlakozásra törekvő népek, illetve az azokat képviselő politikai emigrációk, mindenekelőtt pedig a csehszlovákok.

Az új francia Kelet-Közép-Európa politika kialakulásának 1918. januártól októberig tartó harmadik időszakát egyszerre jellemezte a bizonytalanság és a megszilárdulás. A lengyel államiság kapcsán - amely nem vetette fel az európai egyensúly szempontjából mindaddig nélkülözhetetlennek tekintett, nagy múltú Habsburg állam megszüntetését - viszonylag egyenes vonalú fejlődést figyelhetünk meg Franciaország és szövetségeseinek politikájában.

A francia Kelet-Közép-Európa politikában az orosz szövetséges 1917. novemberi kiesésével kezdődött paradigmaváltás 1918. október-novemberben vált mintegy két évtizedre véglegessé. Amint a korábbi részekben említettük, a Németországgal szemben Keleten kiépítendő védelem legfontosabb erősségének a megnövelt Lengyelországot szánták. A lengyel állam azonban önmagában nem tűnt elegendő ellensúlynak, és a Habsburg Monarchia feldarabolásával keletkezett, illetve megnagyobbított további országok bekapcsolását tervezték a németellenes szövetségbe.

A Kelet-Közép-Európával kapcsolatos francia külpolitikai paradigma átalakulásának elhúzódását – 1916. januárban kezdődött és csaknem három évig tartott – a francia hatalmi elitnek a kérdéssel kapcsolatos mély megosztottsága magyarázza. Két koncepció feszült egymásnak: a népek önrendelkezésének viszonylag újkeletű elve és a hagyományos hatalmi politika aktuális változata, az öt nagyhatalom – Anglia, Franciaország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Németország és Oroszország – erőegyensúlyán nyugvó európai koncert fenntartásának igénye. Az előbbi elgondolás híveit most „progresszíveknek”, míg az utóbbiakat „konzervatívoknak” nevezzük.

A hadihelyzet alakulásáról és Franciaország stratégiai helyzetének megváltozásáról az előző részekben már részletesen szóltunk. A belpolitikai erők közül különösen a radikális párt igyekezett befolyással lenni a kormány lépéseire. Amikor 1918 júniusában a francia kormány világosan állást foglalt a jugoszláv, a lengyel és a csehszlovák törekvések támogatása mellett, a döntést a Képviselőház, azon belül a radikálisok kényszerítették ki, pedig Clemenceau nem akarta.[1]

A térkép Nagy Béla munkája

A térkép Nagy Béla munkája