A francia Kelet-Közép-Európa politikában az orosz szövetséges 1917. novemberi kiesésével kezdődött paradigmaváltás 1918. október-novemberben vált mintegy két évtizedre véglegessé. Amint a korábbi részekben említettük, a Németországgal szemben Keleten kiépítendő védelem legfontosabb erősségének a megnövelt Lengyelországot szánták. A lengyel állam azonban önmagában nem tűnt elegendő ellensúlynak, és a Habsburg Monarchia feldarabolásával keletkezett, illetve megnagyobbított további országok bekapcsolását tervezték a németellenes szövetségbe.
Elemzések
Az új francia Kelet-Közép-Európa politika kialakulásának 1918. januártól októberig tartó harmadik időszakát egyszerre jellemezte a bizonytalanság és a megszilárdulás. A lengyel államiság kapcsán - amely nem vetette fel az európai egyensúly szempontjából mindaddig nélkülözhetetlennek tekintett, nagy múltú Habsburg állam megszüntetését - viszonylag egyenes vonalú fejlődést figyelhetünk meg Franciaország és szövetségeseinek politikájában.
A francia kormányzat Kelet-Közép-Európával kapcsolatos politikájában 1917. november-decemberben ‒ vagyis a paradigma átalakulásának másodikként megnevezett időszakában ‒ minőségi változás ment végbe. 1917 novemberében ugyanis Szentpéterváron hatalomra kerültek a bolsevikok, akiknek békeprogramja nyomán várható volt, hogy Oroszország kiválik a háborúból, és felbomlik a Párizs számára stratégiai jelentőségű francia-orosz szövetség. Megkerülhetetlenül fontos lett tehát a francia külpolitika számára, hogy a cári birodalmat helyettesítendő megtalálja Németország új keleti ellensúlyát. Ebben az összefüggésben értékelődött föl még inkább a jövőbeli Lengyelország és kaptak új jelentőséget az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő, önálló állam alapítására vagy a szomszédos nemzetállamhoz való csatlakozásra törekvő népek, illetve az azokat képviselő politikai emigrációk, mindenekelőtt pedig a csehszlovákok.