Az MTA BTK Történettudományi Intézet első világháborús honlapja

A román elit gondolkodásában a kevéssé körvonalazódott Bukarest-orientáció mellett általánosan jelen volt az a nézet, hogy a nemzet fennmaradása, sőt, mint látni fogjuk, minden románok egyesítése a Habsburg-birodalom keretein belül lehetséges, lojalitásuk tehát a császár vagy a Magyar Korona felé irányult. A két közjogi elem sorrendje a románok többsége számára természetes: 1867-ig a Magyarországtól elválasztott Erdélyben Bécset tekintették a sorsukat intéző erőnek, a 18−19. századi memorandumokat az Udvarban nyújtották be, azt szolgálták a határőr-ezredek, a Jó Császár nevében küzdöttek Horea és Cloşca vagy negyvennyolc felkelői. A Bécs iránti lojalitás 1867 után is elsődleges maradt, hiszen az ottani elit következetesen elutasította Erdély unióját és ezzel a magyar országgyűlés és kormányzat jogalapját sorsuk irányítására. Bécs elvárt közbenjárása, közvetítése a románság érdekében hamarosan új elemmel bővült. Romániának a Hármas Szövetséghez történt 1883-as csatlakozása után lehetett arra hivatkozni, hogy e viszony megfelelő működésének előfeltétele a Monarchia és Románia közötti jó viszony, tehát az itteni románok helyzetének megnyugtató rendezése.

A hazai románság vezetői a harci cselekmények lezárultáig (a birodalom számára az olasz fronton) nem tudhattak semmi biztosat az Antant, mindenek előtt az Egyesült Államok szándékairól, a Monarchia fennmaradásának esélyeiről. Ugyanakkor Románia nemzetközi helyzete, szövetségesi státusa a bukaresti béke aláírása (1918. május 7.) után bizonytalanná vált. Ennek ellensúlyozására intenzív propagandát indított az Antant döntéshozói felé, el kívánván fogadtatni álláspontját, miszerint elsősorban szövetségesei miatt került ebbe a kényszerhelyzetbe, tudni illik a hadsereg nem kapta meg a rögzített támogatást. Az ország tehát érvényesnek tekinti az 1916-os szerződés területi rendelkezéseit.

Köztudott, hogy az összes román lakta (többé-kevésbé román többségű) régió politikai egyesítése, a nagy nemzeti állam létrehozása az 1840-es évek óta központi helyet foglalt el a két román fejedelemség elitjének gondolkodásában. A történeti Moldva keleti felének (Besszarábia) visszaszerzése ugyan még a jelszavak szintjén sem nagyon jelenhetett meg (az 1812 óta a területet uraló nagyhatalom, Oroszország sokáig magukat a román államokat is ellenőrzése alatt tartotta, és a krími háború után is a román államiságot fenyegető fő veszélynek számított), Erdély, a magyarországi részek (a román gondolkodás e kettőt mindig elkülöníti) és az ausztriai Bukovina megszerzése, ha úgy tetszik visszaszerzése viszont mindig a diskurzus része volt. Írók, történészek, egyesületek (a Transilvania, a Carpaţi, majd a Liga Culturală) hol nyíltan, hol burkoltan (a nemzet történeti-kulturális összetartozása) képviselték, amit viszont a kormányok, a vezető pártok természetesen nem tehettek meg, különösen 1883 óta, amikor Románia katonai szövetséget kötött a Monarchiával, s így a Hármas Szövetség társult tagja lett. Az uralkodó, a Hohenzollern-családból származó, német elkötelezettségű I. Károly főleg nem gondolhatott bármiféle kétértelmű, félreérthető megnyilatkozásra.