Az MTA BTK Történettudományi Intézet első világháborús honlapja

Miután 1916-ra a központi hatalmak számára világossá vált, hogy nem tudnak Oroszországgal különbékét kötni, s ily módon háborújukat egyfrontossá tenni, az orosz forradalmárok támogatásán túl a nemzetiségi kérdés háborús eszközként való felhasználása mellett döntöttek.[1]

E politika keretében 1916. november 5-én Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia elismerte a Lengyel Királyság önrendelkezését; 1917. december 5-én a finnek kiáltották ki függetlenségüket a német csapatok védelmében, stb. A „nemzetiségi fegyver” bevetésére az antantnak, s benne Franciaországnak is válaszolnia kellett. Az ellencsapás lehetséges területe Közép- és Kelet-Európában kínálkozott, ahol azonban az orosz érdekeltség miatt a francia kormánynak nagy óvatossággal kellett eljárnia.[2] A francia vezetésnek emellett az 1916-os év véres csatái következtében megfogyatkozott katonalétszám pótlásáról is gondoskodnia kellett. E kihívásokra adandó válaszként merült fel Párizsban a csehek és a lengyelek katonai felhasználásának lehetősége, ami már a Kelet-Közép-Európával kapcsolatos francia külügyi paradigma átalakulását vetítette előre.

Az átalakulás szakaszai

A francia Kelet-Közép-Európa politika megváltozásának folyamatát négy fő szakaszra osztjuk: az előkészület időszaka 1916. januártól 1917 novemberéig tartott; a nagy fordulat 1917. november-decemberben ment végbe; 1918. január és október között átmeneti elbizonytalanodások ellenére az új paradigma megszilárdul, míg 1918. október -novemberben véglegessé válik.

A francia diplomácia 1916 elejétől - melyet első időszakunk kezdőpontjának választottunk - foglalkozott érdemben a cseh kérdéssel főként az Oroszországban és Olaszországban hadifogságba esett csehek esetleges katonai alkalmazásával összefüggésben. Felhasználásukat lehetővé tette, hogy a dinasztikus alapozású birodalmi nacionalizmusok az Osztrák−Magyar Monarchia nem domináns helyzetben lévő nemzetiségei, így a csehek esetében a háború szörnyűségeinek hatására gyorsan elenyésztek, aláásva lojalitásukat államuk felé.[3] A hadseregszervezés lehetőséget adott a cseh emigrációnak saját pozíciójának megerősítésére. Azt kívánták ugyanis elérni, hogy az antant ismerje el őket hadviselő félnek. Benešék meg voltak győződve arról, hogy államalapító törekvéseiket nem tudják katonai eszközökkel megvalósítani, de felismerték, hogy cseh fegyveres erők bevetésének lehetősége a szövetségesek előtt fel fogja értékelni stratégiai szerepüket, és így megnöveli érdekérvényesítési képességüket.[4] Az a gondolat, hogy cseh önkénteseket vessenek be a nyugati fronton, már a világháború elején felmerült. A párizsi cseh kolónia 600 főből álló önkéntes egységet állított ki, akik az Idegen Légió kötelékében részt vettek az artois-i és a flandriai harcokban. 1914 szeptemberében Kijevben szintén létrejött egy önkéntes kötelék Česka Družina néven, amelyet hírszerző feladatokkal bíztak meg. A cseh emigráció iránt a francia külügyben 1916 elejétől megnövekedett figyelem jele volt, hogy február 4-én Aristide Briand francia miniszterelnök fogadta Masarykot, aki úgy vélekedett, Németország meggyengítésének legjobb módszere, ha az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásával önálló kis államokat hoznak létre. Hogy a francia politikus azonosult volna ezzel a programmal, nem látjuk bizonyítva. A találkozó puszta ténye, s hogy Briand hozzájárult a tárgyalásokról közlemény kiadásához, azonban jelentősen növelte a cseh emigráció presztizsét. Masaryknak ezt követően módja volt találkozni több befolyásos francia politikussal, így Stephen Pichon későbbi külügyminiszterrel, Paul Deschanel képviselőházi elnökkel és Georges Leygues-vel, a külügyi bizottság elnökével. A Csehszlovák Nemzeti Tanács egyik alelnöke, Josef Dürich 1916. június elején a francia kormány beleegyezésével, de a francia vezérkar megbízásából és anyagi támogatásával Oroszországba érkezett, hogy az ottani cseh hadifoglyokból légiót toborozzon. Rövidesen a Tanács másik alelnöke, Milan Rastisláv Štefanik ugyanazzal a céllal szintén Oroszországba ment, azzal a különbséggel, hogy őt a francia külügyminisztérium bízta meg. A helyi francia katonai hatóságok végül Štefanik számára kértek bizalmat, mivel alelnöktársa időközben az oroszok befolyása alá került. A hadosztály szervezésével foglalatoskodó Štefanikhoz 1917 májusában Masaryk is csatlakozott. Albert Thomas francia fegyverzeti miniszter 1917. június 13-án egyezményt írt alá az orosz Ideiglenes Kormánnyal 30.000 cseh önkéntes átszállításáról a nyugati frontra, ami szintén a cseh haderő felállítását segítette. A toborzás költségeire a francia kormány 1,1 millió rubelt irányzott elő. Július 21-én indult Franciaországba az első cseh kontingens, 400 katona, ezt követte szeptemberben 1.300 katona, október elején 1.200 katona, november végén pedig egy 450 fős csoport. Július 24-én az orosz Ideiglenes Kormány engedélyezte egy cseh hadtest felállítását, melynek létszáma szeptemberben már csaknem 30.000 fő volt. 1917 augusztusában a francia hatóságok lehetővé tették, hogy Franciaország területén önálló cseh hadsereg jöjjön létre, amit a köztársasági elnök rendelete is megerősített. Oroszországon kívül Franciaországban és Olaszországban is folyt a toborzás.[5] Bár a kiterjedt hadseregszervezés tovább erősítette a cseh emigráció tekintélyét, a francia Kelet-Közép-Európa politika döntő fordulatának eléréséhez ez önmagában nem bizonyult elegendőnek.

A nemzeti kérdés háborús eszközként való felhasználásának a cseh ügy mellett másik fontos területe Lengyelország kérdése volt. A lengyel államiság megteremtésére és így a lengyelség megnyerésére tett német és osztrák-magyar gesztusok ellensúlyozására Franciaországnak, mint láttuk, a stratégiai fontosságú orosz szövetség miatt kezdetben igen csekély lehetőségei voltak. Franciaország taktikája ekkor arra irányult, hogy a lengyel problémát mindinkább nemzetközi problémaként és ne orosz belügyként kezeljék. Mindazonáltal a francia diplomácia még 1916. áprilisában is csak egy Oroszországon belül létező, magyar vagy bajor típusú autonóm lengyel állam létrehozását tartotta elképzelhetőnek. A központi hatalmak 1916. november 5-i önrendelkezési ígéretei miatt - az orosz ellenkezés dacára - a francia kormányzat egyre nagyobb figyelmet szentelt a lengyel kérdésnek. A Quai d’Orsay-én egyesek, például a politikai ügyek igazgatója, Pierre de Margerie úgy vélekedtek, hogy az egyesítendő Lengyelország fontos szerepet játszhatna Németország ellensúlyozásában még a francia-orosz szövetség fennmaradása esetén is. Elképzelhetőnek tartották ugyanis, hogy Oroszország meggyengül, vagy esetleg darabjaira hullik szét.[6]

A francia kormány lengyelekkel kapcsolatos politikájában a nagy változás azt követően következett be, hogy az orosz Ideiglenes Kormány 1917. március 29-én elismerte a lengyel függetlenséget.[7] Június 4-én Raymond Poincaré köztársasági elnök létrehozta a franciaországi önálló lengyel hadsereget, amely lépés nyilván a francia haderő létszámproblémáit volt hívatva enyhíteni. A cseh példához hasonlóan a lengyel katonai szerepvállalás is növelte az emigráció politikai súlyát, mozgásterét. A francia Külügyminisztérium ki is kérte véleményüket Lengyelország jövőjét illetően. Erasme Piltz válaszában fontosnak tartotta, hogy Lengyelország három része egy független államban egyesüljön, legyen szabad kijárata a tengerhez, s így betölthesse a Németországgal szembeni védőbástya szerepét. A Quai d’Orsay ezután a francia hadicélok közé emelte a Piltz-féle formulát. Az 1917. augusztus 15-én Lausanne-ban megalakított Lengyel Nemzeti Bizottság rövidesen Párizsba költözött, a francia kormány pedig szeptember 20-án elsőként ismerte el azt.[8]

 Kecskés D. Gusztáv

[1] Soutou, Georges-Henri: Diplomatie de guerre (Chapitre XIX), In: La Première Guerre mondiale, sous la direction de Jay Winter et du Comité directeur du Centre international de recherche de l’Histoire de la Grande Guerre, Péronne (Somme), volume II, États, coordonnée par Anette Becker. Fayard, Paris, 2014, 539, 542−543. p.

[2] Majoros István: A lengyel kérdés az első világháború idején a francia külpolitikában, In: A Kárpát-medence vonzásában: tanulmányok Polányi Imre emlékére, szerk. Fischer Ferenc, Hegedűs Katalin, Majoros István, Vonyó József, University Press, Pécs, 2001, 293. p.

[3] Szarka László: A soknemzetiségű birodalmaktól a multietnikus nemzetállamokig. Kelet-közép-európai nemzet- és államépítő nacionalizmusok az I. világháború éveiben, Világtörténet, 2015/2., 177. p.; Hermet, Guy: Histoire des nations et du nationalisme en Europe, Seuil, Paris, 1996, 186. p.

[4] Marès, Antoine: Edvard Beneš, de la gloire à l’abîme. Un drame entre Hitler et Staline. Perrin, Paris, 2015, 79, 82. p. Hivatkozik Beneš visszaemlékezéseire: Beneš, Edvard: Souvenirs de guerre et de révolution (1914-1918). La lutte pour l’indépendance des peuples, Librairie Ernest Leroux, Paris, 1928, 207−212. p.

[5] Majoros István: Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a francia törekvések a dunai régióban, In: Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében. Tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára, szerk. Fischer Ferenc, Majoros István és Vonyó József, University Press, Pécs, 2000, 426-429. p. Hivatkozásai: Hovi, Kalervo: Cordon sanitaire or barrier de l’Est? The Emergence of the New French Eastern European Alliance Policy 1917-1919, Annales Universitatis Turkuensis tom. 135, Turku, 1975, 43. p.; Masaryk, Tomáš Garrigue: A világforradalom 1914−1918. Válogatta, az utószót és a jegyzeteket írta Szarka László, fordította Bába Iván, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990, 67. p.

[6] Majoros: A lengyel kérdés, 296-297. p.

[7] Georges-Henri Soutou szerint a lengyel volt az egyetlen kelet-közép-európai nép, amely iránt széleskörű érdeklődés és rokonszenv mutatkozott Franciaországban már 1914-től. A februári forradalom révén létrejött új orosz kormány beleegyezése nélkül Párizs mégsem tette volna meg ezt a lépést. Lásd: Recherches sur la France et le problème des Nationalités pendant la Première Guerre mondiale (Pologne, Ukraine, Lithuanie), sous la direction de Georges-Henri Soutou. Travaux du Centre d’histoire des Relations internationales et l’Europe au XXème siècle de l’Université de Paris-IV. Presse de l’Université de Paris-Sorbonne, Paris, 1995, 8. p.

[8] Majoros István: Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében (1871-1940). MTA doktori disszertáció. Budapest, 2003 (kézirat), 173−174. p.