Az MTA BTK Történettudományi Intézet első világháborús honlapja

Az új francia Kelet-Közép-Európa politika kialakulásának 1918. januártól októberig tartó harmadik időszakát egyszerre jellemezte a bizonytalanság és a megszilárdulás. A lengyel államiság kapcsán - amely nem vetette fel az európai egyensúly szempontjából mindaddig nélkülözhetetlennek tekintett, nagy múltú Habsburg állam megszüntetését - viszonylag egyenes vonalú fejlődést figyelhetünk meg Franciaország és szövetségeseinek politikájában.

A független Lengyelország létrehozása melletti 1917. december végi francia állásfoglalás után röviddel, 1918. január 5-én Lloyd George brit miniszterelnök a lengyel etnikai határok kialakítását javasolta, míg Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök január 8-i nyilatkozatának 13. pontjában ugyancsak független lengyel államot kért tengeri kijárattal. Noha az antant vezető hatalmai eltérő álláspontokat fogalmaztak meg az új Lengyelország határait illetően - míg például a franciák egy ideig az 1772-es határok[1] visszaállítását is elképzelhetőnek tartották, a brit kormány elvetette a történelmi határokat -, a lengyel újraegyesítés szükségességét egyikük sem kérdőjelezte meg. Ennek eredményeként a Versailles-i Legfelső Haditanács 1918. június 3-i ülésén Franciaország, Anglia és Olaszország az igazságos és tartós béke egyik feltételének jelölte meg a független és egyesült lengyel állam megteremtését. A francia köztársasági elnök, Poincaré június 22-én a lengyel hadsereg első hadosztályának eskütételekor ezt az állásfoglalást megerősítette. Szeptember 28-án a francia kormány átadta a lengyel hadsereg parancsnokságát a Lengyel Nemzeti Bizottságnak, miáltal szövetséges hadviselő félnek ismerte el a lengyel haderőt. Rövidesen a többi antantállam is meghozta ezt a döntést. 1918. október 7-én a lengyel régenstanács kikiáltotta Lengyelország függetlenségét. Mindvégig megfigyelhettük Franciaország kezdeményező és meghatározó szerepét a lengyel ügyben, ami azzal függ össze, hogy Párizs az 1917. december 23-i angol-francia egyezmény óta folyó alkusorozat alapján a lengyel területeket saját akciózónájának tekintette, ahol kezdeményező szerepét szövetségesei sem kérdőjelezték meg.[2]            Az önálló lengyel államiság megteremtésénél sokkal ellentmondásosabb és bonyolultabb folyamat vezetett el a Monarchia felbomlásáig és annak területén új állami keretek kialakulásáig.

Ausztria-Magyarország esetleges megszűnése nyomán az európai hatalmi egyensúly megbomlásától tartott ugyanis az amerikai és a brit kormány, sőt a francia politikai elit egy része is. Lloyd George brit miniszterelnök 1918. január 5-én az angol szakszervezetek delegáltjai előtt mondott beszédében kijelentette, hogy a Monarchia szétzúzása nem brit háborús cél. Wilson elnök híressé vált január 8-i kongresszusi üzenetének 10. pontjában Ausztria-Magyarország népei számára autonóm fejlődést és nem függetlenséget kívánt.[3] Február 15-én a francia Szenátus Külügyi Bizottsága előtti meghallgatása során Pichon külügyminiszter azokról a nehézségekről beszélt, amelyeket a britek tartózkodó magatartása okoz a nemzetiségek idegen uralom alóli felszabadulásához való jog alkalmazásával kapcsolatban.[4] A francia vezérkar március elsejei Oroszország helyreállítása és a francia érdekek című tanulmánya a Habsburg állam megszűnését és fennmaradását egyaránt lehetségesnek tartotta.[5] Még a Béccsel folytatott titkos különbéke-tárgyalások április eleji megszakadása után is elhangzottak a francia Képviselőházban a Monarchia továbbélését támogató felszólalások. Így április 30-án Paul Painlevé egykori miniszterelnök ezt mondta: „Az antant nem akarta, hogy vége legyen a Habsburgok Ausztriájának, inkább Ausztria modern alapokon nyugvó, a népek önrendelkezési jogának elvét figyelembe vevő átszervezését kívánta.” „Önök felégették a hidakat Ausztria felé. Ennek a politikának később látjuk majd meg a következményeit. Oroszország tönkre van téve, nem tudom, érdekünkben áll-e, hogy Ausztria darabokra legyen szabdalva. Nem tudom, hogy a darabok milyen befolyás alá kerülnek majd.”, érvelt Marius Moutet május 3-án. Ugyanezen a napon Clemenceau is bevallotta a képviselők előtt: „nem volt osztrák politikánk, se nekem sem másoknak”. Mindennek fényében nem véletlen, hogy május 28-án Beneš világos és pontos állásfoglalást kért Pichon-tól a csehszlovák kérdésben. Sőt a Csehszlovák Nemzeti Tanács aggodalmai 1918 nyarán sem szűntek meg: tartottak IV. Károly újabb békeoffenzívájától, féltek attól, hogy a francia politikai elit mégis kedvezően fogja megítélni a Monarchiát, és nyugtalanította őket az is, hogy Németország esetleg végső, ezúttal sikeres rohamra indul.[6]

A francia kormányzati körökben is helyenként jelentkező bizonytalanság ellenére az 1917. november-decemberre kialakult új francia Kelet-Közép-Európa koncepció az 1918. januártól októberig terjedő harmadik szakaszban is tovább erősödött. Három, a háború menetét jelentősen befolyásoló esemény történt, ami az új irányvonalat megszilárdította. 1918. március 3-án Szovjet-Oroszország különbékét kötött a központi hatalmakkal, és kivált a háborúból, ami nyilván a francia-orosz és a brit-orosz szövetség azonnali felbomlásával járt. Április elején botrányos körülmények között (Czernin-incidens) végleg megszakadtak az Osztrák-Magyar Monarchiával 1917 márciusa óta folyó titkos különbéke-tárgyalások.[7] Továbbá 1918. május 14-15-én Spában Németország és Ausztria-Magyarország vámunió irányába mutató szoros gazdasági együttműködést célzó szerződést írt alá. Megvalósulni látszottak a francia biztonságpolitika számára ijesztőnek tűnő Mitteleuropa tervek.[8] Vagyis Oroszország, mint szövetséges végképp kiesett, a központi hatalmak egysége látszólag tovább erősödött, miközben a nyugati front megsegítésére várt amerikai csapatok tömegesen még nem érkeztek Franciaországba. Ebben a válságos helyzetben a francia kormány minden szóba jöhető tartalékot - köztük a központi hatalmak által már évek óta előszeretettel alkalmazott „nemzetiségi fegyvert” is - igyekezett bevetni. E politika keretében a Monarchia úgynevezett „elnyomott nemzeteinek” 1918. április 8-10-én Rómában tartott kongresszusát, amelynek résztvevői a közös elnyomó elleni közös küzdelemre szólítottak fel, Franciaország egyértelműen támogatta.[9] A Párizs által a tanácskozásra küldött félhivatalos küldöttség tagja volt Franklin-Bouillon, a parlament külügyi bizottságának elnöke is, aki kifejezte, hogy a francia kormány egyetért a kongresszus határozataival.[10] Sőt maga Clemenceau is megjelent a nemzetek képviselői előtt, és elítélte a Monarchiát. Röviddel később Beneš azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy ismerje el Csehszlovákia függetlenségét. A „Tigris” ezt akkor még hivatalosan nem tette meg, de megérlelődött benne a meggyőződés a cseh emigráció törekvéseinek támogatását illetően. A francia külpolitika irányítói ezután rendszeresen fogadták Benešt, és a Quai d’Orsay-én egy külön hivatalnokot bíztak meg a lengyel és a cseh ügy figyelemmel kísérésével. 1918 májusában a francia miniszterelnök egy nyilatkozatában szükségesnek nevezte az Osztrák-Magyar Monarchia szétzúzását.[11] A csehszlovák emigráció pozícióinak további javulása a korábbiakhoz hasonlóan katonai tényezők függvénye volt. 50-70 ezer fős, a helyi viszonyokhoz képest jól felfegyverzett és szervezett oroszországi légiójuknak ugyanis az antant azt a szerepet szánta, hogy a többi bolsevikellenes erőt maga köré gyűjtve létrehozza a németellenes keleti frontot.[12] Így kívánták ugyanis megakadályozni, hogy a németek nagyobb erőket helyezzenek át a nyugati frontra, illetve hogy Németország megszerezze az orosz nyersanyagokat. Az oroszországi cseh haderő stratégiai jelentőségét tovább növelte, hogy május 26-án kitört lázadásuk folytán - felkeltek ugyanis az őket lefegyverezni készülő szovjetek ellen - ellenőrzésük alá került a transzszibériai vasút nagy része a mellékvonalakkal együtt. Mivel ekkorra már jelentős létszámú amerikai haderő volt jelen a nyugati fronton, a brit és a francia kormány úgy látta, hogy a francia frontra készülő cseh alakulatok jobban szolgálják az antant érdekeit, ha Oroszországban maradnak, és a bolsevikellenes erők kristályosodási pontjává válnak. Június 20-án Clemenceau értesítette a döntésről az oroszországi francia katonai missziót, mely határozatot Pichon 25-én megerősített.[13]

E stratégiai felértékelődés politikai hozadékaként június 29-én a francia, augusztus 9-én az angol, szeptember 14-én pedig az amerikai vezetés ismerte el hivatalosan a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, mint de facto kormányt. Október 14-én Párizsban létrejött az Ideiglenes Csehszlovák Kormány. Beneš azonban még ekkor is aggódott. Attól tartott ugyanis, hogy az antant végül mégis különbékét köt a Habsburg Monarchiával. Philippe Berthelot igyekezett megnyugtatni őt: „Ausztria-Magyarország eltűnésre ítéltetett, és semmi sem mentheti meg”, mondta. Franciaország október 15-én, Anglia 23-án, míg Olaszország 24-én elismerte az Ideiglenes Csehszlovák Kormányt. Wilson amerikai elnök október 18-án a Monarchiának írt jegyzékben a birodalom népeinek önrendelkezési jogát hangsúlyozta. Ausztria-Magyarország rövidesen valóban darabjaira hullott szét: október 21-én a bécsi Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakította az önálló Német Ausztriát, október 28-án Prágában kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, a 30-án létrehozott bécsi államtanács tudomásul vette a kettős monarchia felbomlását. Szintén október 30-án a szlovákok kimondták Magyarországtól való elszakadásukat, 31-én a budapesti Nemzeti Tanács nyilvánította ki elválását Ausztriától. December 1-én a délszlávok deklarálták a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrejöttét, a gyulafehérvári román nagygyűlés pedig kinyilvánította Kelet-Magyarország csatlakozását Romániához. Az antant nem próbálta akadályozni a Habsburg-birodalom szétesését, mivel úgy ítélték meg, hogy a Monarchia, mint Németország potenciális szövetségese immár nem járul hozzá az európai egyensúlyhoz.[14]

Kecskés D. Gusztáv

[1] Ez magában foglalta Litvániát, Lettország egy részét, Fehér-Oroszországot és Nyugat-Ukrajna nagy részét egészen Kijevig.

[2] Majoros István: A lengyel kérdés az első világháború idején a francia külpolitikában, In: A Kárpát-medence vonzásában: tanulmányok Polányi Imre emlékére, szerk. Fischer Ferenc, Hegedűs Katalin, Majoros István, Vonyó József, University Press, Pécs, 2001, 298-299. p. Hivatkozásai: Castelbajac, Ghislain: La France et la question polonaise, 1914-1918, In: Recherches sur la France et le problème des Nationalités pendant la Première Guerre mondiale (Pologne, Ukraine, Lithuanie), sous la direction de Georges-Henri Soutou. Travaux du Centre d’histoire des Relations internationales et l’Europe au XXème siècle de l’Université de Paris-IV. Presse de l’Université de Paris-Sorbonne, Paris, 1995, 94-96. p.; Jabara Carley, Michael: Revolution and Intervention. The French Government and the Russian Civil War 1917-1919. McGill-Queen’s University Press, Kingston and Montreal, 1983, 84-86. p. Továbbá: Majoros: Párizs és Oroszország (1917-1919), IPF-Könyvek, Szekszárd, 1999, 96-98, 184-185. p. Valamint Majoros: Vereségtől a győzelemig. Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében (1871−1920). Eötvös Kiadó, Budapest, 2004, 201−202. p.

[3] Majoros István: Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a francia törekvések a dunai régióban, In: Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében. Tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára, szerk. Fischer Ferenc, Majoros István és Vonyó József, University Press, Pécs, 2000, 429. p. Galántai József: Az első világháború, Gondolat, Budapest, 1980, 428-430. p.

[4] Marès, Antoine: Les slavisants français face à la Hongrie avant le traité de Trianon, Cahier d’études hongroises (Sorbonne Nouvelle Paris III – CIEH, Balassi Kiadó, Institut Hongrois), 1994/6., 189. p.

[5] Majoros: Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, 429. p.

[6] Marès: Les slavisants français, 189; Marès, Antoine: Edvard Beneš, de la gloire à l’abîme. Un drame entre Hitler et Staline. Perrin, Paris, 2015, 77. p.

[7] A IV. Károly által kezdeményezett különbéketárgyalásokról L.: Soutou, Georges-Henri: Diplomatie de guerre (Chapitre XIX), In: La Première Guerre mondiale, sous la direction de Jay Winter et du Comité directeur du Centre international de recherche de l’Histoire de la Grande Guerre, Péronne (Somme), volume II, États, coordonnée par Anette Becker. Fayard, Paris, 2014, 556−559. p.

[8] Romsics Ignác: Détruire ou reconstruire l’Autriche-Hongrie? Franciaország dunai politikájának dilemmája a XX. század elején, In: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében, Osiris Kiadó, Budapest, 1996, 27-28. p. Majoros: Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, 429-430. p. A Mitteleuropa-kérdés francia vonatkozásairól lásd Majoros: Párizs és a német Mitteleuropa-terv az első világháború végén, In: Életünk Kelet-Európa. Tanulmányok Niederhauser Emil 80. születésnapjára, szerk. Krausz Tamás és Szvák Gyula, Pannonica, Budapest, 2003, 131-135. p.

[9] Majoros István: Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében (1871-1940). MTA doktori disszertáció. Budapest, 2003 (kézirat), 196. p.; Marès, Antoine: Edvard Beneš, de la gloire à l’abîme. Un drame entre Hitler et Staline. Perrin, Paris, 2015, 100. p.

[10] Ádám Magda: A Kisantant, 1920−1938, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1981, 18-19. p.

[11] A Monarchia teljes szétbontásának helyességét illetően Clemenceau-nak még 1918. október−novemberben is voltak kétségei. Attól tartott ugyanis, hogy a kettős monarchia osztrák része Németországhoz fog csatlakozni. L. Recherches sur la France, i.m., 9. p.; Soutou: Diplomatie de guerre, 571. p.

[12] Az oroszországi cseh légiókról L.: Marès: Edvard Beneš, 87−91. p.

[13] Majoros: Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, 430-431. p. Hivatkozásai: Duroselle, Jean-Baptiste: Clemenceau, Fayard, Paris, 1988, 812-813. p. Az oroszországi cseh légió történetéről L. még Majoros: Párizs és Oroszország, 104-109. p.; Majoros: A Csehszlovák légió, Párizs és az Orosz polgárháború, Múltunk, 1990/4, 81-94. p.

[14] Majoros: Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, 431-432. p.