Az MTA BTK Történettudományi Intézet első világháborús honlapja

„Franciaország dunai politikáját az utóbbi évszázadokban alapvetően mindig keleti szomszédjával (szomszédjaival) folytatott hatalmi rivalizálása határozta meg. Kelet-Európa, illetve a dunai régió népei aszerint ítéltettek meg, hogy ebben a vetélkedésben hova álltak vagy akartak állni. Ebből következett, hogy Párizs a kora újkortól kezdve minden olyan törekvést támogatott, amely - Bethlen Gábortól II. Rákóczi Ferencen át Kossuth Lajosig - a germán-németséget közvetve vagy közvetlenül gyengítette.

E támogatásnak természetesen korlátokat szabott Franciaország geopolitikai helye és ereje.”, állapította meg Romsics Ignác Franciaország XX. század eleji dunai politikájáról írt tanulmányának bevezetőjében.[1] Igaz, a XIX. század közepéig a francia külpolitika irányítói számára nem is álltak rendelkezésre mélyebb ismeretek Kelet-Közép-Európáról. Az alábbiakban ezért előbb felidézzük, hogy a XIX. század második felében és a XX. század elején a francia tudományosság hogyan, mely kutatókon keresztül fedezte fel térségünket, s azok művei és tevékenysége hogyan hatott a francia külügy illetékeseire. Ezután térünk majd rá a hivatalos Franciaország Kelet-Közép-Európa politikájának bemutatására.

Bár a francia utazók a középkor óta folyamatosan tudósítottak régiónkról, az utazási irodalom csak szórványos és anekdotikus információkkal szolgálhatott. A történetírás főként diplomáciai és dinasztikus ügyeket vizsgált. A Collège de France szláv tanszéke pedig leginkább etnikai és irodalmi kérdések iránt mutatott érdeklődést.[2] Térségünk alaposabb, tudományos igényű megismerésére Franciaországban a XIX. század második felében került sor.

Az 1860-1870-es évek nagy horderejű európai eseményei jelentős mértékben befolyásolták Kelet-Közép-Európa francia tudományos percepcióját. A német egység kialakulásához kapcsolódó 1866-os porosz-osztrák és főként az 1870-es porosz-francia háború, valamint az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés kapcsán szemléletváltás ment végbe a történeti irodalomban. Míg korábban elsősorban az uralkodócsaládok és a nemzetközi politikai események históriáját igyekeztek megörökíteni a történészek, ettől kezdve a népek és nemzetek vizsgálata került előtérbe. Hozzájárultak e folyamathoz Quinet-nek és Michelet-nek a Collège de France-ban a lengyel kérdésről tartott előadásai is. A lengyel ügy ugyanis bizonyos mértékig hatott a többi európai nép francia megítélésére is.[3] Az 1870-ben Sedannál a poroszoktól elszenvedett vereség traumája közvetlen ösztönzést adott a kelet-közép-európai szláv népek két legjelentősebb XIX. századi kutatójának - Louis Leger-nek és Ernest Denis-nek - a témaválasztásában. „Minden zavarosnak tűnt a számunkra, elkeserített bennünket, hogy nem láttunk kiutat, támaszt kerestünk Európában, és kifelé fordulhattunk volna, ha nem a szlávok felé?”, írta Denis 1870 utáni útkereséséről.[4]

A Kelet-Közép-Európával foglalkozó korabeli francia szakértők két fő csoportra oszthatók. Az elsőt az Anatole Leroy-Beaulieu köréhez tartozó, az École libre des Sciences politiques-ról kikerülő geopolitikusok alkották, akik között René Henry, Georges Weil, Louis Jarray és Bertrand Auerbach neve említendő. Számukra Ausztria illetve az Osztrák-Magyar Monarchia az európai egyensúly döntő eleme volt, ami nélkül Franciaország súlyos fenyegetésnek lenne kitéve. A másik csoportban olyan erőteljesen republikánus meggyőződésű, főként a Sorbonne-on tanító egyetemi oktatók szerepelnek, akiket súlyosan megrendített az 1870-es sedani vereség. E generáció úttörője Louis Leger volt, akit Emile Picot, Alfred Rambaud, Ernest Denis majd Mario Roques és Louis Eisenmann követett. Magyarország történetével Edouard Sayous foglalkozott. Az itt felsorolt tudósok közös jellemzője volt, hogy megtanulták az általuk tanulmányozott népek nyelveit, és hosszabb időt töltöttek kutatási területükön. Közvetlen személyes tapasztalatokkal és erős helyi kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Az ehhez a csoporthoz tartozó kutatók Kelet-Közép-Európáról nemzeti megközelítésben gondolkodtak.[5] Fontos felhívni a figyelmet, hogy e tudósok az igen komplex régió megismerését mindig valamely kiválasztott témán – népen illetve nyelven – keresztül kezdték. A térség egészéről kialakult szemléletüket pedig erőteljesen befolyásolta választott kiindulópontjuk. Az első időszakban a lengyelséghez vagy az Oroszországhoz való kötődés húzott erőteljes választóvonalat az oroszbarátok és az oroszgyűlölők illetve cárgyűlölők közé. Később a Magyarországgal kapcsolatos attitűd alakított ki ellentétes pólusokat. Kelet-Közép-Európa egyes részei iránt való érdeklődés politikai vetülete annyira erőteljes volt a francia kutatásban, hogy egyértelműen megkülönböztethető egy osztrák-magyarbarát szakirodalom és az ezzel szembenálló csehbarát irányzat.[6] Miután röviden bemutattuk a térségünkkel foglalkozó francia szakértők fő csoportjait, vizsgáljuk meg, milyen nézeteket vallottak közülük néhányan a XIX. század utolsó harmadának a szakterületüket érintő legfőbb kérdésével, az Osztrák-Magyar Monarchia jövőjével kapcsolatban.

A legtekintélyesebb korabeli szlávszakértők - Louis Leger és Ernest Denis - az első világháború kitöréséig a Monarchia fennmaradásával számoltak. Leger, a Collège de France tanára szerint a német terjeszkedés megállításának egyik lehetséges eszköze a pánszlávizmus felhasználása a francia biztonságpolitika céljaira. Szoros szövetség kiépítését javasolta Franciaország és a „szláv faj” között. Támogatta, hogy Ausztria-Magyarországon belül a szláv elem politikai súlya növekedjen először a dualizmus trializmussá alakításával a csehek vagy a délszlávok bekapcsolása révén, az 1910-es évektől pedig a Monarchia etnikai elvű föderalizálása és demokratizálása útján. Úgy vélte ugyanis, hogy ha e változások bekövetkeznek, „Ausztria bizonyosan kiválik a hármas szövetségből, s Franciaországhoz és Oroszországhoz fog közeledni.” A Sorbonne történészprofesszora, Ernest Denis szerint a magyaroknak, lengyeleknek, cseheknek és délszlávoknak sérelmeik ellenére is érdekük a Habsburgok vezette államalakulat fennmaradása. A szlávokkal való szövetséget egyébként Denis is Franciaország felemelkedésének szolgálatába kívánta állítani. André Chéradame újságíró azt hangsúlyozta, hogy Franciaországnak és Oroszországnak kifejezetten érdekében áll az Osztrák-Magyar Monarchia megerősítése, mivel a valódi ellensége annak is Németország. Ő is úgy gondolta, hogy a föderalizálás megváltoztatja majd a birodalom külpolitikai orientációját leválasztva azt a németek oldaláról. Most lássunk két példát a Monarchia felbomlását kívánó álláspontra is! A Magyarországról útleírást megjelentető Edmond Adam írónő arról volt meggyőződve, hogy az osztrák-németek vezette állam Németországot fogja támogatni az elkövetkező nagy háborúban. Az általa liberálisnak és függetlenségi érzelműnek tartott magyarokról viszont ezt nem feltételezte, így elszakadási törekvéseiket támogatni kívánta. Sőt, erős, egységes Magyarországot akart a „történelmi határokkal”. J.-E. Pichon, aki 1902-től 1919-ig a prágai cseh egyetem francia lektora volt, az Osztrák-Magyar Monarchia helyén etnikailag „homogén, szabad és független kis államok: Bohémia, Ausztria (Felső és Alsó), Galícia, Dalmácia stb.” kialakulását valószínűsítette, melyektől azt várta, hogy a nagyhatalmakkal szembeni függetlenségük megőrzése érdekében szoros szövetségre lépnek majd egymással. A Jules Chopin álnéven író Pichon nem hitt ugyanis abban, hogy Franciaországnak érdekében állna a Monarchia föderalizálása, s ily módon szláv irányítás alá helyezése.[7]

Mindezen megközelítések közös vonása, hogy elsősorban Franciaország biztonságpolitikai érdekeiből indultak ki: fő céljuk a német veszéllyel szembeni fellépés volt. A Kelet-Közép-Európával foglalkozó francia szakértők többsége tehát az Osztrák-Magyar Monarchia fennmaradását prognosztizálta és modernizálását kívánta. Milyen eszközök álltak rendelkezésükre álláspontjuk érvényre juttatásához?

Egyetemi oktatási és publikációs tevékenységükkel aktív szerepet játszottak a külpolitikával is foglalkozó elitek képzésében, Kelet-Közép-Európa képük kialakításában. Nem csak ismereteket közöltek illetve terjesztettek, hanem műveikbe beleírták saját politikai állásfoglalásaikat is, amelyek nyilván szintén hatottak a döntéshozókra. Louis Leger 1879 és 1920 között számos kiadást megélt Histoire de l’Autriche-Hongrie című, igazi referenciának számító könyve például sok francia Habsburg-állammal kapcsolatos meggyőződésére volt hatással.[8] Publicisztikájuk is hozzájárult eszméik terjesztéséhez. Denis már 1887-ben felvetette francia nyelvű, szlávokkal foglalkozó politikai és irodalmi folyóirat megindításának szükségességét.[9] Tudományos és politikai közéleti szereplésük szintén befolyásukat erősítette. Ennek illusztrálására említsük meg, hogy Denis az orosz-lengyel megbékéléshez való hozzájárulás reményében 1908 márciusában a Párizsi Egyetemen részt vett a Francia-Szláv Társaság (Association franco-slave) megalakításában. 1908 októberében, Bosznia-Hercegovina annektálása után elnökséget vállalt egy Szerbiát támogató bizottságban. 1910-ben pedig döntő szerepet játszott egy francia-lengyel bizottság létrehozásában a Sorbonne-on.[10] De akad példa a szlávszakértők, főként az 1900-ban akadémikussá választott Louis Leger közvetlen politikai beavatkozására is. 1905-ben erőteljesen fellépett a prágai francia konzulátus pénzügyi okokból tervezett bezárása ellen.[11] Számos lehetőség kínálkozott tehát a térségünkkel foglalkozó francia tudósoknak, hogy hatással legyenek országuk külpolitikájára. Hogy mekkora tényleges politikai befolyással rendelkeztek, majd az első világháború idején, az új francia Kelet-Közép-Európa paradigma kialakulásakor figyelhetjük meg pontosabban. Mielőtt azonban erre rátérnénk, tekintsük át, hogyan alakult Franciaország térségünkkel kapcsolatos külpolitikai magatartása az 1860-as évektől az első világháborúig!

A Kelet-Közép-Európa szakértők koncepcióihoz hasonlóan a francia diplomácia állásfoglalásainak kiindulópontját is a nemzetbiztonsági érdekek figyelembe vétele jelentette. Ahogyan az 1848-1849-es magyar szabadságharcot, úgy az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést is abból a szempontból ítélték meg a Quai d’Orsay-n, hogy a Habsburg-birodalom az európai egyensúlyi politika fontos eleme, melynek fennmaradását és megerősödését melegen támogatják. Egy 1867. márciusi belső körlevélben Moustier külügyminiszter ki is fejezte, őszintén kívánja, hogy a bécsi udvar és Magyarország közeledése eredményes legyen, és a megbékélés lendületet adjon a Monarchiának. A szláv nemzetiségek ezt akadályozó magatartásától tartott csupán: nyugtalanította ugyanis a francia minisztert a horvát országgyűlés feloszlatása, a cseh konzervatív körök pánszláv orientációja, különösen pedig az a tény, hogy a horvátok és a csehek külföldi támogatást keresnek. Az orosz befolyás terjedését a Monarchia szlávok lakta területein ugyanis nem nézték volna párizsi kormánykörökben jó szemmel.[12] Az 1870-es poroszoktól elszenvedett háborús kudarc viszont alapvető váltást hozott a politizáló francia elit szemléletében. Jól illusztrálja ezt Laveley-nek a francia állam félhivatalos lapjában, a La Revue des deux mondes-ban 1871-ben megjelent cikke, amelyben ezt írja: „Ha Csehországban vagy a dél-szlávok között nyugtalanság támadt, államférfiaink azt mondták: ’Oroszország szítja ezt a mozgalmat. Ez pánszlávizmus.’” De hozzáteszi: „Ma rettenetes nagy szükségünk van a pánszlávizmusra! Egyedül ez menthet meg minket a pángermanizmustól.”[13] A francia külpolitika 1870 után minden olyan Kelet-Közép-Európával kapcsolatos tervet támogatott, amely gyengítette Németország hatalmát. Nem véletlen tehát, hogy Párizsban a térség nemzetiségei közül először a lengyelek sorsa iránt mutattak megértést, mert ez érintette a legközvetlenebbül a németek pozícióját. Miután azonban 1891-1893-ban francia-orosz katonai szövetség jött létre Németország ellen, változás állt be Franciaországnak a Kelet-Közép-Európai nemzetiségiekkel kapcsolatos politikájában. A régió szláv népei közül ezután meg sem említik az orosz fennhatóság alatt élő ukránokat. S mintha a lengyel ügy is csak Németországban és osztrák Galíciában merülne fel, az Orosz Birodalomban nem…[14] Fontos rámutatni, hogy az orosz uralom alatt élő lengyelek kérdését a francia kormányzat Oroszország belügyének tekintette, pedig a kelet-európai emigráció egyik központja éppen Párizsban volt és a francia-lengyel szövetség több évszázados hagyományra tekinthetett vissza. Sőt itt működött 1911-től a közép-európai nemzetiségeket összefogó Office central des Nationalités (későbbi elnevezéssel Office central de l’Union des Nationalités) is. E szervezet egyik alapítójának, Jean Pélissier francia újságírónak a tevékenysége nyomán fogalmazódott meg az az első világháború során kormányzati paradigmává váló gondolat, hogy „Franciaország álljon az elnyomott kis nemzetek élére, így kérdőjelezze meg az 1871-ben Bismarck által kialakított európai rendet, s az orosz orientáció mellett egy másik variációt vázoljon fel”. Mivel azonban az orosz szövetségre Franciaországnak nagyon is szüksége volt, és a németek vezette katonai tömbbel szemben kiépített antantkapcsolatok a gyakorlatban is kielégítően működtek, a kis nemzeteket támogató program gyakorlati megvalósításáról az 1910-es évek elején szó sem lehetett. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy amikor 1913-ban az emigráns szervezet elnöki tisztségét viselő Paul Painlevé miniszterelnök lett, az oroszbarát francia külpolitika mit sem módosult.[15] Vizsgáljuk meg ezek után, hogyan viszonyult a francia vezetés Közép-Kelet-Európa népei közül a minket közelebbről érdeklő magyarsághoz!

Bár 1848-1849-ben Magyarország a forradalom országaként a francia közvéleményben nagy népszerűségnek örvendett, az egyre inkább a konzervatívok kezébe kerülő francia kormányzat az európai egyensúly fennmaradása érdekében a Habsburg Birodalom fenntartását, sőt korszerűsítését, alkotmányossá tételét és így megerősítését kívánta. Így a Habsburgok trónfosztásának kimondását és Magyarország függetlenségének kinyilvánítását a francia külpolitika nem támogathatta.[16] Ha ugyanis a Habsburg Monarchia nemzeti államokra hullik szét, a cári Oroszország Kelet-Közép-Európai befolyása túlságosan megerősödhetett volna. Ezért hagyta jóvá az angol mellett a francia kormány is a független Magyarország elleni orosz katonai beavatkozást.[17] Az 1848-as februári forradalomban született francia kormány saját nemzetközi helyzetének megszilárdítása érdekében már március 4-én deklarálta, hogy Franciaország nem kívánja Európában a „rendbontó elem” szerepét játszani.[18] Amint korábban említettük, az 1867-es kiegyezést a párizsi hivatalos körök - szintén az európai egyensúly szempontját figyelembe véve - kifejezetten pozitívan értékelték. Gramon bécsi francia nagykövet a kompromisszumról írva nagy hangsúllyal említette a magyarok jogait, akik a Monarchia más népeivel, például a csehekkel ellentétben szerződéses viszonyban állnak a Habsburgokkal. A francia diplomata nem tartott attól, hogy az új államrend Magyarország elszakadását készítené elő. A francia diplomácia nem is támogatott volna ilyen irányú változásokat. Ezt jól mutatja, hogy bár 1868-ban Andrássy Gyula magyar miniszterelnök kérésének engedve francia konzulátus létesült Pesten, az új francia konzulnak adott miniszteri instrukciók aláhúzták: a nemzetközi kapcsolatok a bécsi és nem a pesti kormány illetékességébe tartoznak.[19] Az 1870-es porosz-francia háború, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia közeledése majd szövetségre lépése Németországgal alapvető változásokat hozott a magyarság megítélésében.

A forradalmi Magyarország által 1848-1849-ben felhalmozott bizalmi tőke a szlávbarátság fentebb ismertetett franciaországi elterjedésével párhozamosan csökkent. A francia magyarságkép romlásához a magyar államrendszer változásai is hozzájárultak. A Deák Ferenc nevével fémjelzett liberális rendszer ugyanis fokozatosan teret engedett Tisza Kálmán központosító és asszimiláló törekvéseinek. A III. Köztársaság megerősödésével és demokratizálódásával párhuzamosan a francia politikai közvélemény egyre több ellenszenvvel tekintett a számos feudális elemet megőrző magyar társadalomra.[20] A francia külpolitika magyarsággal kapcsolatos magatartását mindazonáltal nem a politikai rokonszenvek vagy ellenszenvek határozták meg, hanem a biztonságpolitikai kérdések.[21] Párizsból nézve Magyarországra elsősorban az vetett sötét árnyékot, hogy a magyarok támogatták az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország között 1879-ben megkötött ún. kettős szövetséget, sőt maga Andrássy közös külügyminiszter valósította azt meg. A Quai d’Orsay-én azt is fontolóra vették, hogy az 1867-es kiegyezés nyomán az Ausztriára és azon keresztül Németországra támaszkodó magyarok szabad kezet kaptak nemzetiségeik elnyomására. Sőt a németbarátság és a szlávok nyomorgatása össze is kapcsolódott a francia illetékesek tudatában. Ez a negatív kép azonban sokáig együtt élt a francia külügy szemléletében egy ezzel szöges ellentétben álló felfogással: „ez a Magyarország franciabarát, a német befolyás ellen évszázadok óta küzdve kész kiegyezni a szlávokkal, hogy újraorientálja a Monarchia külpolitikáját, ezért úgy tekintik, mint a Hármas Szövetség „leggyengébb láncszemét””. A XX. század első évtizedében néhány évig lehetségesnek tűnt, hogy az utóbbi kép válik meghatározóvá. Az 1905. januári magyar parlamenti választásokon többséget szerzett a Tisza István Szabadelvű pártjával szembehelyezkedő pártkoalíció, ami élénk nemzetközi figyelmet kiváltó belpolitikai válsághoz vezetett. A koalíció vezetői Nyugat-Európához, főként Franciaországhoz fordultak külföldi támogatásért. A francia külügy ekkor - a Hármas Szövetség gyengítése érdekében - nagyobb figyelmet szentelt a magyar ajánlatoknak. 1905. szeptembertől a francia sajtót a magyarbarátság hulláma öntötte el. Lehetségesnek látszott a magyar- és szlávbarátság, valamint a németellenesség összehangolása. Louis de Fontenay 1906. áprilisában Budapestre érkezett francia főkonzul már annak a reményének is hangot adott, hogy „Magyarországból a német előrenyomulás számára leküzdhetetlen akadályt lehet alakítani”. A párizsi központ azonban nem tartotta valószínűnek a szövetségi rendszerek ilyen mérvű átalakulását. Hamarosan felszínre kerültek a koalíció törekvései és a francia célok közti ellentmondások is. A koalíció gazdasági és pénzügyi előnyökre törekedett: francia ipari beruházások elősegítését és ötszázmillió koronás államkölcsön kibocsátását szerették volna elérni a párizsi tőkepiacon. Ezért azonban nem voltak hajlandók a francia érdekeknek megfelelő politikai ellenszolgáltatással fizetni. Így Bosznia-Hercegovina 1908-as annektálásakor a magyar kormány nem tiltakozott. Vagyis nem töltötte be a Hármas Szövetségen belül azt mérséklő szerepet, amit a francia diplomácia elvárt volna tőle. A magyarok és a szlávok közeledése helyett pedig a magyarosító politika felerősödését regisztrálták a francia illetékesek. A magyar-francia közeledés 1908-as kudarca nyomán a francia politikai elit gondolkodásában újra, ezúttal hosszú időre a magyarságkép sötét oldala került előtérbe. Ennek egyik első megnyilvánulásaként a francia kormány 1910 szeptemberében visszautasította a magyar államkölcsön kibocsátására vonatkozó kérelmet.[22]

A XIX. század közepétől az első világháború kitöréséig a Kelet-Közép-Európa s benne Magyarország irányában kifejtett francia külpolitika alapját tehát a nemzetbiztonság szempontja képezte, melynek középpontjában 1870-től a német veszély elhárítása állt. Ehhez képest a III. Köztársaságban egyre inkább uralkodóvá váló republikánus értékrend, a nemzetiségi kérdésnek az 1860-as évektől jelentkező új felfogása vagy a térség francia szakértőinek tudományos illetve publicisztikai állásfoglalásai csak járulékos tényezőknek számítottak.

Kecskés D. Gusztáv

[1] Romsics Ignác, „Détruire ou reconstruire l’Autriche-Hongrie? Franciaország dunai politikájának dilemmája a XX. század elején”, Helyünk és sorsunk a Duna-medencében, Budapest, Osiris Kiadó, 1996, p. 11.

[2] Antoine Marès, „Louis Eisenmann et l’Europe centrale (1897-1937)”, Regards sur l'indomptable Europe du Centre-Est du XVIII^e siècle à nos jours, Revue du Nord, collection Histoire, n° 10, Lille, 1996, p. 223-242. 

[3] Antoine Marès, „Les slavisants français face à la Hongrie avant le traité de Trianon”, Cahier d’études hongroises (Sorbonne Nouvelle Paris III – CIEH, Balassi Kiadó, Institut Hongrois), 1994. 6. sz. pp. 185-186.

[4] Jindrich Vancura, Arnošt Denis, Prague, Zlatoroh, 1923, p. 15. Részlet Denis 1892-ben a mű szerzőjéhez írt leveléből, amelyet idéz Antoine Marès (Louis Leger et Ernest Denis. Profils de deux bohémisants français au XIXe siècle, La France et l'Europe centrale (ed. Bohumila Ferencuhova), numéro spécial 2 de Slovanské studie, Academic Electronic Press, Bratislava 1995, pp. 63-90). Az idézet Kecskés D. Gusztáv magyar fordításában szerepel.

[5] Marès, „Les slavisants français face à la Hongrie avant le traité de Trianon”, Cahier d’études hongroises, i. m. pp. 186-187. Az 1860-as évekig a német nyelv közvetítésével igyekeztek informálódni a térségünk iránt érdeklődő kutatók. Marès, „Louis Eisenmann et l’Europe centrale (1897-1937)”, Regards sur l'indomptable Europe du Centre-Est du XVIII^e siècle à nos jours, i. m.

[6] Antoine Marès, az Institut d’études slaves igazgatója szerint ezek a tendenciák napjainkig megfigyelhetők. Antoine Marès, „Louis Eisenmann et l’Europe centrale (1897-1937)”, Regards sur l'indomptable Europe du Centre-Est du XVIII^e siècle à nos jours, i. m.

[7] Romsics, „Détruire ou reconstruire l’Autriche-Hongrie? Franciaország dunai politikájának dilemmája a XX. század elején”, Helyünk és sorsunk a Duna-medencében, i. m. pp. 12-17. Vö. Marès, „Louis Leger et Ernest Denis. Profils de deux bohémisants français au XIXe siècle”, La France et l'Europe centrale, i. m.; Majoros István, „Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a francia törekvések a dunai régióban”, Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében. Tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára, szerk. Fischer Ferenc, Majoros István és Vonyó József, Pécs, University Press, 2000, pp. 421-422.

[8] Marès, „Louis Leger et Ernest Denis. Profils de deux bohémisants français au XIXème siècle”, La France et l'Europe centrale, i. m.

[9] Le Monde slave, 1926 január, p. 71. Ernest Denis levele Pinkashoz, 1887. december, idézi Marès, uo.

[10] Marès, uo.

[11] Uo.

[12] Diószegi István, „La France et la Hongrie après le compromi austro-hongrois de 1967”, Specimina Nova. A Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Történeti Tanszékeinek Évkönyve, szerk. Majoros István, Pécs, 1999, pp. 8-10.

[13] Vladimir Claude Fisera, „L’amie de notre ennemie? Attitudes françaises envers la Hongrie et ses voisins slaves (1870-1938), Cahier d’études hongroises, i. m. pp. 149-150.

[14] Uo. p. 150.

[15] Majoros István, „A lengyel kérdés az első világháború idején a francia külpolitikában”, A Kárpát-medence vonzásában…, szerk. Fischer Ferenc, Hegedűs Katalin, Majoros István, Vonyó József, Pécs, University Press, 2001, pp. 293-295. A szerző hivatkozik Georges-Henri Soutou „Jean Pélissier et l’Office Central des Nationalités, 1911-1918: un agent du gouvernement français auprès des nationalités” című tanulmányára (Recherches sur la France et le problème des nationalités pendant la première guerre mondiale (Pologne, Ukraine, Lithuanie), szerk. Georges-Henri Soutou, Párizs, Presses de l’Université de Paris-Sorbonne, 1995, pp. 15-16).

[16] Kosáry Domokos, Újjáépítés és polgárosodás, 1711-1867, Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990 (Magyarok Európában sorozat, III), p. 368.

[17] Diószegi István, A hatalmi politika másfél évszázada, 1789-1939, Budapest, História – MTA Történettudományi Intézete, 1997 (História Könyvtár Monográfiák sorozat, 4.), pp. 92, 103-104.

[18] Kosáry Domokos, Magyarország és a nemzetközi politika 1848-1849-ben, Budapest, História – MTA Történettudományi Intézete, 1999 (História Könyvtár Monográfiák sorozat, 11.), p. 36.

[19] Diószegi, „La France et la Hongrie après le compromi austro-hongrois de 1967”, Specimina Nova, 1999, i. m. pp. 9-12.

[20] Marès, „Les slavisants français face à la Hongrie avant le traité de Trianon”, Cahier d’études hongroises, i. m. pp. 186-187.

[21] Ahogyan a magyar társadalomnál jóval archaikusabb cári Oroszországgal 1891-1893-ban megkötött szövetséget sem akadályozták meg ideológiai fenntartások.

[22] Nicolas Bauquet, „Egy ártatlan diplomáciai flört: Franciaország és a koalíció, 1905-1909”, Valóság, 2000. 8. sz., pp. 83-93. Lásd még: Bauquet, Les francophiles hongrois entre nationalisme et  occidentalisme, 1896-1914, szakdolgozat Bernard Michel irányításával, Sorbonne Paris I, 1999.