Az MTA BTK Történettudományi Intézet első világháborús honlapja

Köztudott, hogy az összes román lakta (többé-kevésbé román többségű) régió politikai egyesítése, a nagy nemzeti állam létrehozása az 1840-es évek óta központi helyet foglalt el a két román fejedelemség elitjének gondolkodásában. A történeti Moldva keleti felének (Besszarábia) visszaszerzése ugyan még a jelszavak szintjén sem nagyon jelenhetett meg (az 1812 óta a területet uraló nagyhatalom, Oroszország sokáig magukat a román államokat is ellenőrzése alatt tartotta, és a krími háború után is a román államiságot fenyegető fő veszélynek számított), Erdély, a magyarországi részek (a román gondolkodás e kettőt mindig elkülöníti) és az ausztriai Bukovina megszerzése, ha úgy tetszik visszaszerzése viszont mindig a diskurzus része volt. Írók, történészek, egyesületek (a Transilvania, a Carpaţi, majd a Liga Culturală) hol nyíltan, hol burkoltan (a nemzet történeti-kulturális összetartozása) képviselték, amit viszont a kormányok, a vezető pártok természetesen nem tehettek meg, különösen 1883 óta, amikor Románia katonai szövetséget kötött a Monarchiával, s így a Hármas Szövetség társult tagja lett. Az uralkodó, a Hohenzollern-családból származó, német elkötelezettségű I. Károly főleg nem gondolhatott bármiféle kétértelmű, félreérthető megnyilatkozásra.

Az első világháború kitörésével a romániai elit mozgástere jóval szélesebbé vált, a területi elképzelések elmélyültek illetve harsányabban nyilvánultak meg. Magyarországon a Nemzeti Párt vezető személyiségei vagy hallgatásra, vagy hűségnyilatkozatra kényszerültek, vagy hogy áttelepüljenek az anyaországba. És tekinthetjük nyomásgyakorló tényezőnek az anyaországot is, hiszen mind Károly, mind Ion C. Brătianu miniszterelnök lojalitásra intette a Monarchia románságát – ellenállásuk nemzetközileg megkérdőjelezte volna Románia semlegességét. Mindezek alapján a többség kivárt, néhány vezető mint Alexandru Vaida-Voevod és Theodor Mihali a kötelezettségek teljesítésére szólította fel nemzetét, az érsekek és a püspökök úgyszintén, a radikális szárny fő személyiségei, Vasile Lucaciu és Octavian Goga viszont Bukarestbe távoztak, és harsány propagandát fejtettek ki az idegen uralom alatti nemzetrész azonnali felszabadításáért. Az otthoni tömegek eleget tettek a behívóparancsnak, és a továbbiakban  ̶  legalábbis az utolsó évig  ̶  odaadóan harcoltak.

Romániában az utca egyöntetű Antantbarátságot sugallt, a Liga Culturală (mely nevet is változtatott: Minden Románok Politikai Egységligája), az Acţiunea Naţională, továbbá az itteni erdélyi szervezetek nagygyűlései Erdély (értve alatta minden Habsburg-fennhatóság alatti területet) azonnali felszabadítását követelték. A legolvasottabb lapok (az Adevărul, a Dimineaţa, az Universul stb.) táplálták a harcias hangulatot. A felszabadító háború egyik fő apostola, Nicolae Filipescu kérdése: mi a román királyság Erdély nélkül? Válasza: „Földrajzi abszurdum. Egy földcsík megcsavarva és félkörbe hajlítva.” Ha ilyen marad, nincs jövője, ahhoz, hogy betölthesse európai szerepét, szüksége van az erős bástyára, „Erdély természeti erődítményére”, „a romanizmus Akropoliszára, szívére”. Nicolae Titulescu hasonlóképpen fogalmazott: „Erdély a bölcső, mely védelmezte gyermekségében, az iskola, mely őt néppé kovácsolta; a gyógyír, mely életben tartotta. Nincs olyan, ki Erdélyért nem adná szívesen életét; nincs az az erőfeszítés, melyet Erdélyért önként fel ne ajánlanánk.” Románia azonban 1916. őszéig semleges maradt.

Mit jelentett Erdély (nevezzük így az egyszerűség kedvéért) és ennek függvényében a Központi Hatalmakhoz fűződő viszony az egyes irányvonalak számára? Előzőleg azonban le kell szögeznünk: nem volt olyan közéleti személyiség, aki ne óhajtotta volna a teljes román etnikum valamikori egyesülését, a különbségek a sorrend és az időzítés megítélésében merültek fel.

Azonnali felszabadító háborút sürgetett a politikus Take Ionescu, Nicolae Filipescu, Mihai Cantacuzino vagy Barbu Ştefănescu Delavrancea és persze a nagy történészek, A. D. Xenopol és Nicolae Iorga. Általában is hirdették, hogy a két tábor párviadalában a testvéri Franciaország testesíti meg az európai civilizációt, művészetet, megsegítése tehát minden becsületes román kötelessége, emellett az Antant oldalán lehetséges a nemzet egyesítése. Hangoztatták mindezt ellenzékben, külpolitikai realitásérzék nélkül, annál több belpolitikai haszon reményében.

A háború harmadik évében világossá vált, hogy I. Ferdinánd és Brătianu miniszterelnök ugyanezen irányzat elkötelezettje, viszont felelős tényezőként a háború kitörésekor világosan látták: a román hadsereg még hosszú ideig nem képes átkelni a Kárpátokon, és nem is lett volna értelme, amíg az Antant-hatalmak szerződésben nem ismerik el Románia területi követeléseit. A majdani hadbalépés sikerét tehát az elhúzódó semlegességnek kellett biztosítania, amely a titkos tárgyalások mellett a Központi Hatalmak felé tett gesztusokat, az óvatos ígéreteket és a hozzájuk csatlakozás feltételeit is magában foglalta. Erdély mindig szerepelt e megbeszélések napirendjén, az elvárás a románok nyelvhasználati és politikai jogainak szélesítésétől az autonómia visszaállításáig terjedt, területi nyereség viszont itt nem, csak Bukovina kapcsán merült fel (a déli megyék vagy az egész tartomány visszacsatolása).

A figyelem elterelése végett Brătianu rávette közeli párttársát, Constantin Sterét, hogy írjon a Központi Hatalmak felé orientálódó cikksorozatot. Bécs még 1916. augusztus 27-én is azért kapott hadüzenetet, mert elfogyott az Antant türelme, másrészt a nyugatiak rá tudták kényszeríteni Pétervárt, hogy teljes mértékben elismerje a területi igényeket. Nem utolsó sorban pedig Brătianu érzékelte az erősödő európai békevágyat, és nem tűnt lehetetlennek, hogy Románia végül lemarad a világháborúról. Nem mondhatnánk, hogy a román csapatok győztes helyzetben, minimális kockázatvállalással indultak volna meg, a miniszterelnök már a hadbalépési szándékot bejelentő Koronatanácson éreztette, hogy az akció kétesélyes, ám úgymond vannak vereségek, melyek egy lépést jelentenek a győzelem felé.

Az előzőleg tárgyalt hangos Antantbarát csoporttal szemben néhányan másként sürgették a hadbalépést. Az ekkorra elszigetelődött konzervatív vezér, Petre P. Carp mindjárt az augusztus 3-i Koronatanácson követelte, hogy Románia teljesítse szövetségesi kötelezettségét, azért is, mert maga a Központi Hatalmak győzelmét jósolta. Még a hadüzenetet megelőző Koronatanácson is kitartott álláspontja mellett, úgy vélte, a győzelem lenne az ország valódi veszte. Természetesen I. Károly is ezt képviselte, ám gyorsan belátta, hogy minden fajsúlyos politikus a másik oldallal rokonszenvezik, elfogadta tehát a semlegességet, melyet azután Bécs és Berlin felé eredményként tálalt, mivel országa így hosszú szakaszon a Monarchia határait is biztosítja. Sőt bizarr, de feltehetőleg nem hátsó szándék szülte ötlete szerint − melyet Berlin közvetített Tisza István miniszterelnök felé − a román hadsereg bevonulhatna Bukovinába és Erdélybe, megvédve a várható orosz betöréstől. Egyértelműen a Központi Hatalmakhoz vonzódott továbbá a konzervatív politikusok egyik fele − itt a két vezető név Titu Maiorescu és Alexandru Marghiloman −, ám a közhangulat miatt egyelőre csak a jóindulatú semlegességet tartották lehetségesnek illetve reálisnak. Az esélylatolgatáson túl meghatározó volt oroszellenességük és németes kultúrájuk. A világháború kitörésekor már az egyetemi tanárok, a neves tudósok, írók, a vezető újságírók, tehát a szellemi elit mintegy fele tekinthető „filogermánnak”.

Érveik jellemzően nem érzelmiek, hanem geo- és kereskedelempolitikaiak voltak. Figyelmeztettek rá: mint a 19. században mindig is, a román állam fő ellensége változatlanul Oroszország, mely most felhatalmazást kapott a nyugati szövetségesektől Konstantinápoly és a Szorosok megszerzésére. Ehhez birtokba kell vennie az odavezető utat, Románia tehát, ha Erdéllyel és Bukovinával kibővülve is, orosz kormányzóságokká válik. De ha nem, a Fekete-tenger elzárása a világméretekben is jelentős román export (búza, kukorica) elől így is romba döntené az országot. Romániának tehát a maga dunai illetve tengeri jellegét kell erősítenie ̶ többek között a cári fennhatóság alatt senyvedő Besszarábia visszacsatolásával és a Duna-torkolat biztosításával, Erdélyért, nyugati gyarapodásért ezt nem szabad kockára tenni. Mindezek mögött regionális érdekek is kitapinthatók, nevezetesen az elégedetlen és a 19. század óta sokat emlegetett „kritikus moldvai szellem”, mely felsőbbrendűsége, közép-európaisága tudatában elutasította a havasalföldi mentalitást, az északi országrészt az 1859-es egyesülés kárvallottjának tekintette, és most Besszarábia vágyott visszacsatolásától súlyának visszaszerzését remélte. A németbarátok úgy vélték, Erdély nem sürgető kérdés: az ottaniak izmos intézményrendszere és fejlett identitása biztosítja nemzeti létük megőrzését, a terület visszaszerzése illetve a nemzeti egyesülés pedig úgyis megoldódik: vagy erős összromán tagállam létesül majd egy föderatív Nagy-Ausztrián belül, vagy a Monarchia összeomlik, és román területei harc nélkül visszatérnek az anyaországhoz.

Egyértelműen germanofil a Monarchiában maradt pártpolitikus, Alexandru Vaida-Voevod, aki egy 1914 júliusában adott interjúban maga is biztosította a regátiakat: az erdélyiek léte biztosított, Besszarábiát kell megmenteni a pusztulástól! Magát „intranzigens großösterreicher”-nek minősítette. A román támadás utáni napokban vezető ausztriai helyen (Reichspost) hosszas cikkben fejezte ki teljes értetlenségét, hiszen Románia elemi érdeke az lenne, hogy majdan csatlakozzon a győztes Monarchiához, hozza magával a vesztes Oroszországtól visszavett Besszarábiát, és a Habsburgok védelme alatt megvalósuljon a nemzeti egység. Aki tehát e hadüzenet mögött áll, azt „az eljövendő román generációk átka fogja sújtani”.

Ugyancsak a közös hazafiságot képviselte a hatalom oldalán politizáló, 1916 nyarától erdélyi görögkeleti metropolita Vasile Mangra. A román betörés után püspökeivel együtt élesen elítélte az agressziót (amit persze a kormányzat elvárt tőlük, ám a párt politikusaihoz hasonlóan próbálhatták volna elhárítani), és biztosította Bukarestet: a magyarországi románok nem akarják, hogy „felszabadítsák” őket, mert évszázadok óta a magyar király jogara alatt élvén teljes mértékben azonosultak a magyar nemzettel. Romániának is hálásnak kellene lennie Magyarországnak, mert annak alattvalói, erdélyiek teremtették meg az ő államiságát és kultúráját. Felszabadítani a romániaiakat kell a moszkovita, az egész román népet pusztulásba kergető politikai rabság alól.

A kormánypárti képviselő Josif Siegescu már a román betörés után olyan éles hangú cikket írt a pesti román lapnak, hogy végül nem is közölték. Hangnemének érzékeltetésére: „A túlnan levő románok jöttek most ellenünk, hogy elpusztítsák s megsemmisítsék Erdélyt, ahonnan ők is könyvre (kultúrára) szomjas lelküket hűsítették. […] Minket akarnak fölmenteni, akik itt békén, boldogan élünk? Ezt a békét és szabadságot meg fogjuk védeni szilárd elhatározással, mert nem akarunk úgy élni, mint ők, akik jobbágyok országukban.”

A Romániában élő, tehát szabadon megnyilatkozható erdélyiek közül is elutasították vagy legalábbis nem követelték Erdély egyesítését olyan meghatározó nevek mint a teljesen német kultúrájú Ioan Slavici, George Coşbuc vagy Liviu Rebreanu.

A fentiekben tárgyalt és még hosszan sorolható germanofil személyiségek a politika vagy a sajtó ellenzéki oldalán vagy legalábbis semleges zónában működtek. Volt azonban egy élvonalbeli politikus, aki magát Brătianu régi barátjának, amúgy pedig a kormányzó Liberális Párt vezérlő szellemének tekintette. A besszarábiai narodnyikból, cári fogolyból, szibériai száműzöttből romániai agrárpolitikussá, kulturális sajtóvezérré, mellesleg a jászvásári egyetem rektorává emelkedett Constantin Stere cikkeiben, parlamenti beszédeiben a legkövetkezetesebben képviselte az eddig tárgyalt érveket, s főként ő védelmezte Besszarábia helyét a nemzet térképén. Besszarábia úgymond nem dobható oda Erdélyért, nincs kupeckedés négyzetkilométerekkel, lélekszámmal! Ráadásul nem is erről, hanem súlyosabb választásról van szó: „Azt kérik tőlünk, hogy az erdélyi és magyarországi románokkal való látszategyesülésért cserébe mondjunk le a román királyság szabadságáról, mondjunk le nemzeti hivatásunkról a Duna torkolatánál, csupán azon örömért, hogy Bukovinával és Erdéllyel együtt vesszünk bele az orosz óceánba  ̶ »egyesülés« a közös sírban.” Hangsúlyozta: ő sem mond le e román földekről (értsd: távlatilag), hanem éppen az egyetlen lehetséges politikát képviseli, „mely elvezethet a nemzet valódi egyesüléséhez, mert Erdélytől valójában nem a Kárpátok, hanem a Prut választ el minket”.

A katonai kudarc és Bukarest megszállása után, 1917 tavaszán is úgy érezte, neki kell megmentenie az országot a feldarabolástól. Egy emlékirattal a tarsolyában Bécsbe, majd Berlinbe utazott, hogy a vezető köröket rávegye a román kérdés méltányos elrendezésére. Nagy-Ausztria gondolatát felelevenítve javasolta Románia integrálását a Habsburg-birodalomba, IV. Károly felvette volna a román királyi címet, s ily módon megvalósult volna a Kárpátok két oldalának nemzeti egyesítése (megértésre egyik fővárosban sem talált). Rövid távon Romániára a bukaresti béke várt (1918. május 7.), Dobrudzsa és a kárpáti régió elcsatolása illetve a gúzsba kötő egyezmények, melyek lényegében beolvasztották a német gazdasági térbe. Stere régi harcostársa, a szintén németbarát Garabet Ibrăileanu cikkében egyként szólal meg a fájdalom és a Brătianuval szembeni gyűlölet, amikor lélekben végigjárja az elcsatolt hegycsúcsokat, a természeti csodák és a népballadák, mesék, hiedelmek, uralkodói sírok szent helyeit.

Stere és a hasonló gondolkodásúak komor jóslatai, ha más formában is, látszólag valóra váltak. Románia látszólag rosszul választott, Oroszország miatt került iga alá (már a cári hadvezetés sem segítette, a bolsevikok pedig kiléptek a háborúból, sorsára hagyva a Moldvába visszaszorult maradék országot). Igaz, nem kis lelkesedést kiváltva Besszarábia áprilisban csatlakozott az anyaországhoz, ám Erdély, úgy tűnt, örökre elveszett. Mert kevesen látták előre, hogy félév múlva a Monarchia összeomlik, és amihez nem volt elég több százezer katona élete, és nem is volt remélhető (területi gyarapodás nyugaton és keleten egyaránt) azt Románia puskalövés nélkül elérte az év végére. Miként Petre P. Carp megfogalmazta: Romániának akkora szerencséje van, hogy politikusokra sincs szüksége.

Irodalom:

Balogh, L. Béni: 1916 ̶ a fordulat éve. Románia hadbalépése és az erdélyi románság. Pro Minoritate, 2016/Tél

Boia Lucian: „Germanofilii“. Elita intelectuală românească în anii Primului Război Mondial. Ed. Humanitas Bucureşti, 2009

Boia Lucian: Vesztesek és győztesek. Az első világháború újraértelmezése. Cser Kiadó, Budapest, 2015

Bulei, Ion: Sistemul politic al României moderne. Partidul conservator. Ed. Politică, Bucureşti. 1987

Eppel Marius: Vasile Mangra. Activitatea politică 1875̶1918. Presa Universitară Clujeană. [Cluj-Napoca], 2004

Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában VII. 1914–1916. Kemény G. Gábor gyűjtését kieg. és jegyz. ellátta Szarka László – Szász Zoltán. MTA TTI, Budapest, 1999

Maior, Liviu: Habsburgi şi români. De la loialitatea dinastică la identitate naţională. Ed. Enciclopedică, Bucureşti, 2006

Nagy Levente: A budapesti Román Filológiai Tanszék százötven éve. In: Inter Scyllam et Charybdim. Identitásképző stratégiák és a budapesti román tanszék története. Szerk. Miskolczy Ambrus – Hergyán Tibor – Nagy Levente. ELTE Eötvös Kiadó, Bp. 2013

Nuţu, Constantin: România în anii neutralităţii 1914–1916. Ed. Ştiinţifică, Bucureşti, 1972

Ornea, Z.: Junimea şi junimismul. Ed. Minerva, Bucureşti, 1998

Ornea, Z.: Viaţa lui C. Stere I̶.II. Cartea Românească, f. l., 1989, 1991

Pascu Ştefan: Făurirea statului naţional unitar român I-II. Ed. Academiei RSR, Bucureşti, 1983

Torrey, Glenn E.: Rumania and the Belligerents 1914̶1916. Journal of Contemporary History 1966/3

Ábrahám Barna