Az MTA BTK Történettudományi Intézet első világháborús honlapja

A kommunista diktatúra majd a közös állam megszűnése óta a szlovák történetírás megszabadult a csehszlovák egység szemléleti kényszerétől, lehetővé vált számára, hogy a két nemzet viszonyát immár ne teleologikusan, hanem Csehszlovákiát adott körülmények között létrejött, majd megszűnt, korhoz (korokhoz) kötött jelenségnek tekinthesse. Megkezdődött a szlovák múlt, így az első világháború történéseinek és folyamatainak teljes körű birtokba vétele. A korábbi ideologikus, monolit szemlélettel szemben – mely szerint a szlovákság, legalábbis lélekben egységesen szemben állt Magyarország illetve általában a Monarchia háborújával, s ugyanilyen egységesen állt a csehekkel közös állam kivívása, mint a történelem által kínált egyetlen út mellett – a szerzők nem hallgatják el a tömegek államhű megnyilvánulásait, a hagyományos paraszti értékrend valamint a sok évtizedes hazafias propaganda hatásait.

Mint egy 2014-es, a Pozsonyi Magyar Intézetben zajlott konferencián Daniela Kodajová (SzTA Történettudományi Intézete) a nagy háború szlovák emlékezetének rétegződését elemezve rámutatott: Csehszlovákia megalakulása után a történeti tudat alakítói tudatosan háttérbe szorították a Monarchia világához kötődő, a közös hadsereg tetteit megörökítő hangokat, kánonná emelve a külföldi ellenállás, az emigráns politikusok és a légiósok jóval szűkebb körű tevékenységét, annak képét emlékiratokban, irodalmi művekben. Másrészt Dušan Kováč „vitaindító” tanulmányai és velük párhuzamban vagy ösztönzésükre az újabb munkák árnyaltan bemutatják a politikacsináló elit sokféle orientációját, ennek köszönhetően megosztottságát, belső vitáit, illetve a legfontosabb, cseh–szlovák irányzat tárgyalásakor rámutatnak az együttműködés zavaraira, a sokfelé tapasztalható kölcsönös bizalmatlanságra, hátsó szándékok keresésére, végül a közös állam kikiáltását, a deklaratív egyesülést kísérő baljós jelenségekre. S ma már az új elrendezés kárvallottjaira is jut figyelem: lehet beszélni a háború alatt mindenhatónak gondolt önrendelkezési jog válságáról, lehet úgy fogalmazni, hogy ún. nemzetállamok váltották fel a nagy soknemzetiségűeket, s hogy ezen új államok alapvető problémát hoztak az európai politikába: a kialakult nemzetiségi kisebbségek kérdését. Meg lehet említeni, hogy a német és magyar nyelvű sajtó, sőt leveleikben egyes magyar politikusok (Tisza István, Burián István) is méltatták a szlovák katonák hazafiasságát és vitézségét – gondosan szembeállítva őket a csehekkel – s hogy a kétségtelen manipulatív szándék mellett volt ennek bizonyos alapja, habár csak a háború első éveit tekintve. Hogy túlságosan leegyszerűsítő az eddigi tétel, mely szerint a felföldi városok hazafias, háborúpárti megnyilvánulásai mindenhol az ottani magyarokhoz és magyarónokhoz köthetők. Nem hallgatandó el, hogy a régi Magyarország megszűnése, az új állam születése sokfelé, főleg városon ellenállást váltott ki, s egyáltalán nem csak magyar és német körökben. Végül arra is csak rá kell kérdezni, az új állam elhozta-e a sokak által vágyott új világot, konkrétan felvetve, a bolsevizmus hódított-e a szlovákság körében? A totalitás korában született munkák természetesen túlhangsúlyozták szerepét, ám ebből nem következik, hogy azt ma mindenestül tagadni kellene – kétségtelenül jelen volt és a két háború között végig szerzett híveket a tömegek körében.

Le kell persze szögeznünk: nem születik olyan szlovák történeti munka, mely pozitívnak tekintené a szlovákság 1918 előtti helyzetét, felmentené a magyar kormányzatot a nemzetiségi elnyomás vádja alól, a mérvadó szakemberek pedig Cseh–Szlovákia megalakulását, a szlovák történelem új keretét az adott körülmények között hatalmas eredménynek, korszakos eseménynek tekintik, mely az utolsó pillanatban megmentette a nemzetet a teljes elmagyarosítástól (esetleg árnyaltan fogalmazva: az elit elnemzetlenítésétől). Ám tényszerűen kimutatják, az egyesülés, az új államjogi helyzet kialakítása korántsem a kívánatos módon zajlott, s a kezdetektől akadálya lett a modern nemzet építésének . Ami ismét csak nem jelent azonosulást a Tiso-féle állam szélsőségesen etnocentrikus, s ennek megfelelően csehgyűlölő történelemértelmezésével.

Elsőként vázoljuk azt az alapállást, mely a tudományosságban és a publicisztikában már a századelőn érvényesült, majd a közös állam megalkotásával doktrínává merevedett, nem kis mértékben Tomáš Garrigue Masaryk tekintélyének és pozíciójának köszönhetően. Cseh–Szlovákia leendő elnöke a háború alatt írott propagandisztikus munkájában (Nová Evropa ’Az új Európa’, 1917–1918) történetileg az alábbiakban foglalta össze a csehszlovák állam létjogosultságát: a csehszlovák állam a 7. századtól kezdve harcolt a németekkel, a szlovákok pedig a szentistváni Intelmekben megfogalmazott magyar imperializmussal. Szlovákia, azaz a korábbi Nagymorávia magterülete csak a 10. században szakadt el a csehszlovák anyaországtól, tehát esetében egyszerre érvényesíthető a történeti és a természeti (nemzetiségi) jog. A szaktudomány szintjén, immár a közös államban Albert Pražák nevét kell megemlítenünk a csehszlovakizmus legkövetkezetesebb teoretikusaként: számára, mint ’Csehek és szlovákok’ (Češi a Slováci, 1929) című munkája is tükrözi, a csehszlovák nemzet öröktől való, s ennek megfelelően a Csehszlovák Köztársaság sem új állam, hanem „természetes területi organizmus, melyet egykor a magyarok érkezése rombolt le, majd uralmuk bukásával egyesült újra”. Szlovák részről ezt főleg a külföldi ellenállásban meghatározó szerepet játszott személyiségek visszatekintő munkái érvényesítették. A Nagymorva Birodalom, mint az első közös állam mellett nagy súlyt kapott még a huszitizmus időszaka, hiszen a cseh seregek évtizedekig hatalmuk alatt tartották a Felföld nagy részét.

A prágai centralizációra, a tudománybeli és a politika csehszlovákizmusra adott válaszként a kezdetekkor megjelent az önálló szlovák politika szerepének túldimenzionálása. A szlovákok csehektől független aktivitását, az úgymond magyar uralom alóli felszabadulásban játszott saját szerepüket már az együttélés első évtizedeiben hangsúlyozták egyes szerzők, történetileg is alátámasztva ezzel a Prága ellen indított autonómia-harcot. Az Első Köztársaság romjain megszületett, szélsőségesen csehellenes, Tiso-féle Szlovák Köztársaság ideológusai már egészében zsákutcának tekintették a közös állam megteremtését: a szlovákság történelmi fejlődésében „Ausztria–Magyarország vagy Cseh–Szlovákia csak nagyon rövidke megálló lehetne a pusztulásba vivő úton.” Külnösen veszélyesebbnek tűnt a szlovákok valós értékrendjének, erkölcsi tartásának szempontjából: „Még a volt Csehszlovákia is a liberális szemlélet terméke volt. Működése az öröklött nemzeti és vallási értékek elleni általános támadásokkal kezdődött.

A háború után a cseh politika a szlovákságot áthúzta a győztesek oldalára, de egyben fél évszázados amnéziára ítélte: önálló államukat az úgynevezett Szlovák Állam (takzvaný Slovenský štát) elnevezéssel kellett illetni, legföljebb negatív értékelést kaphatott, s a normalizáció körülményei között az 1969-ben kapott föderatív tagállam-státus sem jelenthetett valós önállóságot. A pszeudomarxista történetírás, lényegében átvéve a hagyományos, teleologikus múltfelfogást, mely szerint a cseh és a szlovák történelem értelme a Nagymoráviával együtt szétzúzott közös államiság újrateremtése (1918, 1945), csak e küzdelem pozitív elemeit tárgyalta, elhallgatva a cseh–szlovák viszony árnyoldalait, konfliktusait, többek között az első világháború éveit illetőleg, s természetesen tabuként kezelve vagy félremagyarázva az akkori alternatív, nem csehszlovák szellemű szlovák törekvéseket, melyek valamiféle önállóság – de egyáltalán nem saját nemzetállam – kivívását célozták.

Az „igazságot” a nyugati ľudák emigránsok hangoztatták, majd a totális rendszer bukása után a Hlinka/Tiso-féle Néppárt ezen történeti nézetei otthon is teret kaptak, sőt a kilencvenes évek derekán az akkori, egyébként is kétes működésű kormányzat teljes körű támogatását élvezték. Így jelenhetett meg Milan S. Ďurica kronológiája, melynek fő célja az volt, hogy minden korban kimutassa az államalkotó törekvéseket és azoknak a magyar vagy a cseh politika általi elgáncsolását. A mérvadó történész-szakma határozottan elítélte a kiadvány szelektív ténykezelését és elfogultan egyoldalú értelmezéseit.

A fenti két, egyaránt aktivista felfogással szemben jelent meg a szlovákok történelmi passzivitásának hangsúlyozása. Miroslav Kusý, a magyar közönség által is jól ismert politológus 1981-ben írott esszéjében határozottan rámutatott: „a szlovák tudatalattiban a történelmi folyamatosság csak valamikor 1918-ban kezdődik. S már itt, az első köztársaság megalakulásának kontextusában, olyan konstellációban, hogy a mi történelmi nemzeti tudatalattinkat már a kezdeti időktől valamiféle nemzeti trauma határozza meg.” Eszerint ekkor a nemzeti önmeghatározás csak negatív értelemben ment végbe: függetlenedni a magyaroktól! Elmaradt viszont a pozitív oldal, a független nemzeti állam létrehozása. „A szlovákok csupán pótlékot kaptak: az első köztársaságot. Nem akarom megítélni, léteztek-e számunkra más lehetőségek is, nem akarom megítélni, megfelelő volt-e ez a kártérítés. Egy dolog azonban biztos: nem nemzeti választás eredménye volt, nem a területünkön végzett (valódi vagy fiktív) népszavazás eredménye volt. A szlovákokat csupán besorolták az első köztársaságba. Igaz, egy maroknyi értelmiségi beleegyezésével, az ő érett mérlegelésüket követően, a szlovák értelmiség Prágához és egyáltalán a cseh kultúrához való történelmi kötődésének alapján: ez azonban a nemzet szempontjából mit sem változtat a tényálláson.” A totalitárius rendszer megdőlte után a pozsonyi Független Írók Klubja kerekasztal-beszélgetést rendezett a szlovákkérdésről. Ján Števček irodalomtörténész nemzete 20. századi sorsát abból vezette le, hogy „a szlovákok új [az első Csehszlovákián belüli] helyzetüket nagy mértékben mintegy ajándékként kapták, és mindnyájan ismerjük a régi közmondást: Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is. Amit a történelem ingyen ad, azért utólag keményen fizetni kell.” A színész Milan Lasica arra kérdezett rá, hogyan viszonyulnak a szlovákok az államisághoz, és úgy vélte: „eléggé nemtörődöm kapcsolatban vagyunk vele, nem vesszük egészen komolyan, mert nem érezzük úgy, hogy közvetlenül érint minket, hogy a mi ügyünk.” Vagy, mint a történelem iránt olyannyira érdeklődő író, Pavel Vilikovský későbbi cikkében fogalmazott, a szlovákok a túlélés mesterei, s eközben úgy viselkednek, mintha őket a történelem nem érintette volna, mintha ők annak – legalábbis ami a múlt árnyoldalait illeti – csakis elszenvedői, nem pedig tevőleges szereplői lettek volna.

Végül említsük meg a mindkét fél történelmi felelősségét kiemelő szlovák értékelést. A mostani önálló állam- és nemzetépítés első éveiben fogalmazott történelmi számvetésében az ismert irodalomtörténész és diplomata, Rudolf Chmel egyrészt rámutatott a közös államot kiharcoló cseh politika felelősségére: „Az a tény, hogy a cseh nemzet Csehszlovákiát saját államává nyilvánította, hogy a kezdetektől nem akceptálta a szlovákok természetes jogait (melyeket a cseh és szlovák emigráns hazafiak fogalmaztak meg a háború előtt [jobban mondva: alatt – Á. B.] az Egyesült Államokban aláírt dokumentumokban), hogy az egységes csehszlovák nemzet elsődlegességét hirdette, idejekorán előidézte a szlovákok nemzeti tudatának eltorzulását.” Ám a szerző szerint mindezt korántsem a szlovákok tevékeny közreműködése nélkül: az egyesülést kimondó turócszentmártoni deklaráció is az „egységes cseh-szlovák nemzet szlovák ágának” nevében nyilatkozik, önmaguk tették ad acta a szlovákkérdést, a nemzeti emancipáció kivívását. „E helyzetbe jelentős mértékben a szlovákok juttatták önmagukat, és nem csupán a csehszlovakista tájékozódású politikusaik által.”

A 20. századon végighúzódó szlovák válaszadási kényszerrel ellentétben a cseh tudományosság és a politika 1993 előtt nem érezte szükségét, hogy magába tekintve történelmi mérleget vonjon. Az önvizsgálathoz – a szétválás okozta általános sokkhatás mellett –a szlovákiai magyar kultúra adott ösztönzést, mégpedig egy hiánypótló szöveggyűjtemény kétnyelvű kiadásával. A szlovák verzióhoz írott utószavában Petr Pithart vezető politológus és politikus, akkor a cseh Szenátus elnöke, a 20. századi cseh–szlovák viszony igen önkritikus értékelésének keretében tisztázta a hajdani egyesüléshez alapként szolgáló ideológiát. Elsőként annak időben korábbi két arculatát ragadta meg: az első világháború előtt a két fél egymásra utaltságára és a kölcsönös megértésre épülő idealista vonulat érvényesült, a háború éveiben viszont már Masaryk külföldi akciójának, „ennek az isteni fortélynak tisztán taktikai szempontjai, amelyek a proponált jövendő állam összetett nemzetiségi helyzetét elbagatellizálták, sőt eltitkolták az antant politikusok háború alatti győzködése során”. E két szélsőségtől el is tekintve a szerző szerint „a csehszlovakizmus egy egészében ugyan érthető, ám kevéssé átgondolt és felületesen, hányaveti módon végrehajtott kísérlet volt, amelynek célja az volt, hogy az új állam keretein belül megnövelje a csehek németekkel szembeni arányát.” Ez a hozzáállás arra számított, „hogy az állítólag minden szempontból gyöngébb és elmaradottabb szlovák nemzet előbb-utóbb önként összeolvad a cseh nemzettel. A csehszlovák tehát egyenlő volt a csehvel.” Márpedig „miféle közös politikai nemzet az, ahol a szlovákokkal nem is számoltunk, hanem csak egyszerűen hozzácsaptuk a magunkéhoz őket?”

A cseh történész-szakma mindezt, ha nem is ilyen határozott megfogalmazásban, megerősíti és adatolja az utóbbi évtizedekben megjelent tanulmányokban illetve monográfiákban (főként Jan Rychlík, Michal Stehlík, Tomáš Bandžuch munkái).

Válogatott irodalom:

Bandžuch, Tomáš: Slovenské vize. Velká válka, krajané a představy o budoucím státu (1914–1918).Praha, 2014.

Chmel, Rudolf: A szlovákkérdés a XX. században. In: A szlovákkérdés a XX. században. Öáll. Rudolf Chmel. Pozsony, 1996

Ďurica, Milan S: Dejiny Slovenska a Slovákov. Bratislava, 1996.

Hanus, Ladislav: A szlovák államiság [1941]. In: A szlovákkérdés a XX. században. Öáll. Rudolf Chmel. Pozsony, 1996. 313–321.

Kováč, Dušan: Prvá svetová vojna v slovenských dejinách a v slovenskej historiografii. In: Slovensko na začiatku storočia. Ed. Podrimavský, Milan – Kováč, Dušan. Bratislava, 1999. 269–277.

Kusý, Miroslav: Onnan vagyok, honnan vagyok, szlovák eredetű vagyok. In: Szlovák vagyok, szlovák leszek. Kalligram, Pozsony, 1993

Mach, Alexander: A vér törvénye [1940]. In: A szlovákkérdés a XX. században. Öáll. Rudolf Chmel. Pozsony, 1996. 308–312.

Pithart, Petr: Tükör előtt, tükör mögött. Későn, de mégis? In: Nyolcvankilenc után. Kik vagyunk? Pozsony, 2002.

Rychlík, Jan: Češi a Slováci ve 20. století: spolupráce a konflikty 1914–1992. Vyšehrad, 2012. (Első megjelenés: Češi a Slováci ve 20. století I. Česko–slovenské vztahy 1914–1945. AEP, Bratislava, 1997.)

Slovenská otázka dnes. Romboid, 1990, 9. sz.

Stehlík, Michal: Češi a Slováci 1882–1914. Neřetelnost společné cesty. Praha, 2009.

Szarka László: Egy XX századi államalapító emlékiratai. In: Tomáš Garrigue Masaryk: A világforradalom 1914 –1918. Budapest, 1990. 429–463.

Vilikovský,: Pavel: Odsúdení na večnú nevinnosť? OS, 1. (1997), 3. sz [Júl]

Ábrahám Barna