Az MTA BTK Történettudományi Intézet első világháborús honlapja

Fenti kérdés természetesen túlnő a sajtótörténet határain: egy társadalomfejlődésében, főként elitképzésében gátolt, korlátozott politikai palettával rendelkező etnikum esetében a periodikumok hivatottak pótolni a helyi vitafórumokat, véleménycserét és magát az össznemzeti diskurzust.

A háború – inkább anyagi, részben adminisztratív – hatásai mindenütt éreztették hatásukat. Az általános elszegényedés, konkrétan pedig a lapszámok árának illetve az előfizetési díjaknak az emelkedése miatt az előfizetők számának csökkenése és a változatlanul fegyelmezetlen fizetési hajlandóság, a munkatársak, szerzők, nyomdai személyzet fogyatkozása (behívás, hősi halál, internálás), a papír és az üzemanyag drágulása–hiánya, a szállítási problémák miatt a hazai szlovák sajtó igen nehéz helyzetbe került. Összességében 1914 végén 33, 1918-ban még így is 28 szlovák nyelvű újság és folyóirat jelent meg, új, fontos szakmai folyóirat is indult, a Právny obzor (1917–) a szlovák jogi terminológia kidolgozása, a hivatalos nyelvi státusz előkészítése érdekében.

A hadiállapot maga után vonta a már létező kivételes törvény (1912: LXIII. tc.) életbe léptetését. Ennek 9–10. §-a kimondta: bármely egyesület működése korlátozható, felfüggeszthető, politikai gyűlések betilthatók; a 11. § elrendelte az előzetes sajtócenzúrát – a napilapok köteles sajtópéldányát a szétküldés előtt három órával be kell mutatni. Az 1915: L. tc, 10. §-a bevezette továbbá az internálás intézményét. E törvények szellemében többek között nemzetiségi vezetők rendőri felügyelet alá kerültek, szaporodtak a házkutatások, a bekísérések, a kihallgatások és az internálások. 1914. júliusa–szeptembere között csak Nyitra megyében felségsértésért, lázításért, kémkedés gyanújáért negyvenhét személyt ítéltek el.

Matúš Dula, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke 1914. aug. 25-i keltezettel beadvánnyal fordult gr. Tisza Istvánhoz, melyben felsorolta a fenti jellegű, egyes szlovák személyeket és pénzintézeteket ért illetve a sajtó terén tapasztalt visszásságokat. a tájékozódó miniszterelnök ebben partnernek bizonyult, általános vezérfonalnak tekintette: a jövőbeli indokolt közbelépésekkel együtt „éppen annyira helytelenítem ártatlanoknak meghurcolását, valamint minden olyan viselkedést, amely hazafias tótjainknak önérzetét sérthetné, vagy ellenök ellenséges érzéseket támaszthatna a magyar nemzet tagjaiban”. Ugyanez megyei szinten már a hadiállapot beállásakor megfogalmazódott: Crauss István Nyitra vármegye főispánja július 28-i bizalmas körlevele a nem magyar ajkúakkal kapcsolatban ugyancsak a szükséges, de kizárólag a szükséges esetben alkalmazott szigorról, megtorlásról beszélt.

A kifejezetten a sajtót sújtó rendelkezések közé tartozott az előírt magas kaúció, mely nagy mértékben szűkíthette egy lap profilját. témaválasztását. A Slovenský týždenník ugyan folyamatosan megjelent, ám politikai természetű cikkeket nem hozhatott egészen 1918. májusáig, amikorra Milan Hodža elő tudta teremteni a szükséges összeget. Idetartozott a szigorodó figyelem, cenzúra. A Slovenský denník betiltásának feloldását kérve (lásd alább) Tisza István a belügyminiszternek küldött levelében egyúttal hangsúlyozta: „Természetesen ebben az esetben szigorú ellenőrzést kellene a lap fölött gyakorolni, s amennyiben okot szolgáltatna reá, teljes szigorral el kellene vele szemben járni.” Tágabb értelemben cenzurális lépés volt a magyar-, tehát államellenesnek tekintett cseh napilapok és természetesen a külföldi ellenállás röpiratainak és újságjainak behozatali tilalma. Ilyen értelemben intézkedett például a belügyminiszter, megakadályozandó a párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanács 1915. február 16-i kiáltványának a szlovák régióban történő terjesztését.

A lapokkal szembeni legsúlyosabb intézkedés példájaként a belügyminiszter augusztus 18-án „a hadviselés érdekeit veszélyeztető tartalma” miatt megtiltotta a Slovenský denník megjelenését és terjesztését. Említett beadványában Matúš Dula vitatta ennek megalapozottságát, hangsúlyozta: a lappal kapcsolatban az ideig semmiféle kifogás nem merült fel, ugyanakkor „a tót nemzetiségű állampolgárokkal való érintkezésnek éppen a hazánk érdekeit szolgáló lelkesedés fenntartása és fokozása érdekében a legnagyobb mértékben fontosnak tartjuk azt, hogy a lap további megjelenése megengedtessék.”, természetesen a szigorú cenzúrával együtt. A miniszterelnök megkeresésére Sándor János miniszter a rendelkezést azzal indokolta, hogy az aug. 2-i szám több helyen, igaz burkoltan, kifejezést adott Szerbia iránti rokonszenvének. Anton Štefánek főszerkesztő Prágába távozott; Tisza viszont Dula intervenciója nyomán szeptember 10-én ösztökélte a belügyminisztert a lap engedélyezésére, jelezve, hogy a csatolt anyag alapján nem lát objektív okot a betiltásra. A Denník újraindult, de 1915-ben végleg betiltották úgymond csehszlovák irányultsága miatt. Ugyanez a sors érte a Národný hlásnik hetilapot 1915. március 12-én, szintén „a hadviselés érdekeit veszélyeztető tartalma miatt”, konkrétan egy 1914 őszén közölt háborúellenes cikk (’A hiénák háborút akarnak’) nyomán. Ugyanígy betiltották továbbá az óturai Svetlo időszakos lapot (1915. április 12.).

Nem sajátos szlovák problémaként előfordult szerkesztők behívása, ez sújtotta például a Slovenský týždenníket 1914 őszén

A kormányzatnak a nemzetiségi. így szlovák lapokkal szembeni eljárásai alapvetően adminisztratív jellegűek voltak, ám találunk példát a bujtatott, pénzügyi alapú ellenőrzésre, sőt befolyásolásra. Szinyei Merse István Árva és Zemplén vármegyei főispán még 1914 nyarán felvetette Tisza Istvánnak a mérsékelt irányzatot képviselő Szlovák Néppárt hetilapja részvénytöbbségének megvásárlását. A Pozsonyban megjelenő Slovenské ľudové noviny kormányzati körökben, éppen ilyen jellegű ügy miatt nem lehetett ismeretlen. A szerkesztők az 1910-es választás során magánemberként korteskedtek egy kormánypárti jelölt érdekében, s felmerülő költségeik kormányzati kasszából, a Novinynek címezve lettek megtérítve. 1911 őszén, egy más okból fakadt felekezeti háborúskodás során a pozsonyi szocialisták és a pesti polgári demokraták szócsöveinek (Robotnícke noviny, Slovenský denník, Slovenský týždenník) mindez kapóra jött ahhoz, hogy a kereszténydemokrata lapot a kormány által lefizetett egységbontó, nemzetellenes erőként állítsák be. Az eldurvuló vita ezen szálának lezárásaként végül 1912 nyarán nemzeti bíróság mentette fel a magát a Ľudové Novinyt (az egyéni felelősséget fenntartva.

Most a miniszterelnök csak azt szabta feltételül, hogy legyen világos a lap tömeghatása és biztosított a vezetőség megbízhatósága. Így azután 1916. május–júliusában kormánytulajdonba került száz darab részvény (összesen tízezer korona értékben), minek következtében a Ľudové noviny még inkább „hazafias” lappá vált. A néppárti, s egyáltalán az egyetlen aktív szlovák képviselő, Ferdiš Juriga a parlamentben is, cikkeivel is a hazai erők egyesítését, a hadviselés érdekeit szolgálta, miközben folyamatosan hangsúlyozta a szlovákok mérhetetlen áldozatát, érdemeit, melyeknek majd elismerést és méltó ellentételezést kell kapniuk. Még 1918 őszén is nemzete hazafiságára és dinasztia-hűségére hivatkozva követelte a szlovákkérdés méltányos – még ekkor is az egységes Magyarországon, az 1868-os nemzetiségi törvény keretei között történő  − megoldását, s ennek érdekében a nemzeti követelések összeállítását, a kormányzat elé terjesztését. Nézetei részben levezethetők korábbi hangoztatott álláspontjából, ám éppen e tanulmány tárgya miatt hangsúlyozandó, hogy a cikk korántsem spontán megszólalás: közlését Pozsony vármegye főispánja kényszerítette ki azzal, hogy egy korábbi büntetőeljárásra támaszkodva kilátásba helyezte Juriga újbóli törvény elé állítását.

Bécsi és berlini nyomásra a kormány 1915 nyarán tapogatózni kezdett mások mellett a szlovák nemzethű elit felé, hogy a harci szellem és a hátország szilárdsága érdekében sikerüljön a modus vivendi kialakítása. Közvetítők útján rá kívánta venni az – egyébként passzivitásban levő – politikai reprezentációt, hogy saját kezdeményezéseként nyújtson be egy, kizárólag mérsékelt követeléseket tartalmazó, az 1868-os nemzetiségi törvény kereteit nem feszegető memorandumot, és pontjainak megvalósulásáért cserébe mondjon le az általános választójog programjáról valamint a csehekkel fenntartott politikai kapcsolatokról. Báró Kürthy Lajos felvidéki kormánybiztos utasításait követve Berzeviczy Jenő turócszentmártoni határrendőrségi kirendeltség-vezető július közepén tárgyalt Ján Mudroňnyal a szlovák nemzeti politika „reálissá” formálásáról, a magyar állameszme elfogadásáról, egy új, hatvanhetes alapú párt létrehozásáról, illetve kényszerítette a pártlap szerkesztőjét, a főideológus Svetozár Hurban Vajanskýt (megüzenvén neki, hogy súlyos, az oroszbarátságot bizonyító adatok vannak birtokában), hogy nyilvánosan ítélje el a külföldi csehszlovák egységtörekvéseket, még azt is előírván, hogy ne valamelyik hétköznapi számban, négyszáz példányban, hanem az ötezres szombatiban jelenjék meg! A Nyilatkozat (Svetozár Hurban Vajanský: Osvedčenie. Národnie noviny, 17. júla 1915. 1.) leszögezte, hogy a Čechoslovan által 1914. szeptember 28-án közölt határozat a szlovák vármegyék majdani átcsatolásáról káros, „abszurd bolondság: „nincs olyan tót-ember, aki elárulván saját vérét. adásvétel tárgyává hagyná magát lealacsonyítani és nincs olyan tót-ember – aki elpártolva a tót hazafiak ősrégi elveitől, akik sarkalatos igazságuk tudatában az ország és király előtt számtalanszor adtak kifejezést hazájuk iránti hűségüknek – törvénytelen és hazafiatlan utakon akarna haladni.” Azt, hogy a nyilatkozat szerteágazó, fentről vezérelt akció keretében jelent meg, jelzi, hogy a háború előtt ultrasoviniszta, azóta viszont a nemzetiségi kérdést kerülő turócszentmártoni Északmagyarország most szinte nem talált szavakat a nemzetiségi vezetők okos, hazafias politikájának, konkrétan pedig Vajanský megnyilvánulásának magasztalására. Az ilyen és hasonló nyilatkozatok úgymond remélhetőleg megteremtik azon egyetértést, „aminőben most egybeforrnak hős fiaink érzelmei a véres csatatereken”. A lap ugyanezen száma méltatta a znióváraljai szlovákok áldozatkészségét, jótékonykodását a Vöröskereszt támogatásában, a kórházban fekvő sebesültek ápolásában.

A Nyilatkozat kikényszerítése után Berzeviczy Mudroňnyal és Jozef Pazúrikkal átbeszélt egy programcikket, mely két héttel később, természetesen a szombati számban, ’Semmit rólunk nélkülünk!’ címmel meg is jelent (Jozef Pazúrik: Ničoho o nás bez nás. Národnie noviny, 31. júla 1915. 1.), mint jelentésében a kirendeltség-vezető hangsúlyozta: az első vezércikk volt a mozgósítás óta! Alapgondolata, hogy a magyar állameszme a háború után revízióra szorul, elvetendő a nyelvi magyarosítás elve, annak a szlovákság is ellenáll, helyette az érzelmi és érdekegységre kell hangsúlyt fektetni. Az állam érdeke, hogy felhasználja a létszámában, szervezettségében, politikai súlyában számottevő szlovákság szellemi erőit, képességeit. Az teljesíti kötelességeit, de elvárja, hogy immár ne idegennek tekintve, megvalósíthassa nemzeti eszméit. A pártvezetés forduljon a gyakorlati politika felé, olyan követeléseket fogalmazzon, melyek alacsonyabb szinten, miniszteri rendeletekkel megvalósíthatók: a pánszlávizmus vádjának ejtése, az üldözések leállítása, a szlovák nyelv használatának szélesítése az oktatásban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, a megszüntetett iskolák és a Matica Slovenská közművelődési egyesület visszaállítása, javaik visszaszolgáltatása, a közigazgatás szlovákokkal való arányos betöltése és megfelelő számú képviselői mandátum biztosítása.

A kézirat egyébként a vezetők körében vitát szított, a többség azonban azonosult vele. Magam az adott pillanatban radikális programnak tekintem, hiszen mind a magyarosítás elítélése, mind az anyanyelvhasználat és az intézmények visszaállítása a korábbi évek reakcióit tekintve többszörösen meghaladta a magyar politika tűrőképességét. Most viszont a kormányzati akció keretében az Északmagyarország méltatta, mint az addigi szélsőséges politikáról (szlovák területi autonómia, ott kizárólagos szlovák nyelvhasználat stb.) való bölcs lemondás, az őszinte közeledési szándék jelét, a háború gyümölcseként a nemzetiségi megbékélés lehetséges kezdetét. Válaszként Matúš Dula, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke közölt békülékeny hangú vezércikket, üdvözölve a párbeszéd kezdetét az elmúlt évtizedek meg nem érdemelt szenvedései után, a keserű tapasztalatok felejtését azonban a méltányos kívánságok teljesítéséhez kötve (Matúš Dula: Po nezaslúženom utrpení na ceste ku dorozumeniu? Národnie noviny, 21. augusta 1915. 1−2.). Kürthy egyébként augusztus 12-én fogadta Dulát és Ján Vanovič alelnököt, egyelőre nem várva el kezdeményező lépéseket, csupán a csehekkel való mindennemű kapcsolat megszakítását, s valamilyen nyilatkozatot a kifelé való gravitálás jövőbeli megszüntetéséről. A lojálisan viselkedő szlovák partnerek ez utóbbit viszont elhárították, mondván: a deklaráció azt sugallná, hogy eddig ilyen politika érvényesült.

A Tisza által várt memorandum (a szlovák nyelvhasználat szélesítése, a középiskolák és a Matica visszaállítása, a Múzeum segélyezése, a szlovák helynevek visszaállítása, az üldözések megszüntetése) meg is született, ám egyes pontjai (arányos közigazgatási pozíciók és parlamenti képviselet) a miniszterelnök számára nyilvánvalóan nem volt elfogadható. Mint ahogy felháborította azon körülmény, hogy egy közvetítő személy őt állította be kezdeményezőként, mint aki maga kéri a szlovákok együttműködését, holott ő meg kívánt maradni a magabiztos vezető szerepében. A szlovák delegáció budapesti útja egyébként feltehetőleg a csehszlovák orientációjú liptóiak ellenállásán feneklett meg, mindenesetre szeptember végére a magyar−szlovák kiegyezési akció ad acta került.

A kormány a továbbiakban (is) az erő politikáját folytatta, ellentételezés nélkül elvárta a szlovákság hazafias viselkedését, miközben folyamatosan megkérdőjelezte vezetőinek legitim voltát. Mint a Szlovák Nemzeti Párt szócsövének vezércikke (Kto môže hovoriť v menom národa? Národnie noviny, 26. júla 1917. 1.) szóvá tette: az állami, vármegyei, egyházi hivatalosságok állandóan kétségbe vonják a szlovák nemzeti intelligencia jogát ahhoz, hogy népe nevében beszéljen, mert úgymond nem a szlovák tömegek álláspontját képviselik. Tisza István a parlamentben mondta Ferdiš Juriga szemébe mindezt, hozzátéve: ha már felszólalt, elvárható lett volna, hogy felemelje szavát azon erők ellen, melyek el akarják szakítani az ország szlovák lakosságú részét a Szent Koronától. A miniszterelnök itt a Birodalmi Tanács cseh képviselőinek május 30-i államjogi nyilatkozatára utalt, mely a föderalizált Monarchián belül követelte a cseh és szlovák területek egyesítését.

A szerkesztőség ezen cikkben úgy reagált, hogy ha sem a városi és falusi intelligencia, sem a parlamenti képviselő nem jogosult a nép nevében beszélni, akkor most miért követelik tőlük, hogy a szlovák nép nevében fellépjenek a cseh törekvések ellen? A párt vezetősége egyébként már a háború elején kinyilvánította a haza és a trón iránti hűségét. Eddig a megjelent cikk, a továbbiakat ugyanis a turóci cenzúrahivatal törölte. Következett volna annak leszögezése, hogy nem lehet tudni, mi a hatalmak terve Ausztriával, a szlovákokkal, Magyarországgal, nehéz lenne így bármi ellen is tiltakozni. Egy-két ember szava amúgy sem lehet mérvadó – nem a Tisza által mondottak miatt, hanem mert súllyal csak népszavazás nyilatkozhatna, vagy legalább is a szlovákok általános választójog alapján bejuttatott képviselő illetve az – engedélyezendő −kulturális intézmények vezetői. Adja meg az állam a szlovákoknak, ami jár: ötvenkilenc képviselői mandátumot (a mostani létező kettő helyett), a szlovák lakta terület minden állami, vármegyei, városi tisztségét, minden egyházi méltóságot, minden lehetséges kulturális intézményt. Akkor lesznek majd valós képviselőik, kiknek szavát az egész világnak el kell fogadnia! Enélkül a szlovákok nem tanúsíthatják, hogy helyzetük jó, egyenjogúak, semmire nincs szükségük. A cseheket illetőleg pedig a cikk leszögezte: ők legalább felkarolták a szlovákokat, napirenden tartják a nemzetiségi, különösen a szlovák kérdést, hogyan lehetne elutasítani őket? Ilyen radikális hang nyilvánvalóan nem hangozhatott el a háborús évek Magyarországán.

Irodalom:

Ábrahám Barna: Szlovák sajtó és kormányzati sajtópolitika a nagy háború évei alatt. Történelmi Szemle, 57 (2015) 4

Bibliografia slovenských novín a časopisov do roku 1918. Zost. Michal Potemra. Martin, Matica slovenská, 1958 (= Slovenská národná bibliografia. Séria B. Periodiká. Zv. Ia.)

Dokumenty slovenskej národnej identity a štátnosti 1 Red. rada: Čaplovič, Dušan et al. Národné literárne centrum – Dom slovenskej literatúry, Bratislava, 1998.

Holec, Roman: Ferdinand Juriga ako poslanec v uhorskom parlamente (1906−1918). In:Miroslav Pekník a kol.: Ferdinand Juriga. Ľudový smer slovenskej politiky. Ústav politických vied SAV – VEDA, Bratislava, 2009

Hronský, Marián: Ferdinand Juriga a Andrej Hlinka v čase prvej svetovej vojny. (1914−1918). Uo.

Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában, 7. k. 1914–1916. Kemény G. Gábor gyűjtését kieg. és jegyz. ellátta Szarka László – Szász Zoltán. MTA TTI, Budapest, 1999

Na začiatku storočia 1901 – 1914. Vedúci autorského kolektívu Dušan Kováč. VEDA, Bratislava, 2004 (= Slovensko v 20. storočí, zv. 1.)

Ábrahám Barna