Az MTA BTK Történettudományi Intézet első világháborús honlapja

A sok évszázados, etnikumfeletti hungarus patriotizmus a 19. század magyarosító szellemiségében egyre kevésbé lehetett természetes, s főleg hiteles állásfoglalás, ám egy sor szlovák értelmiségi a dualizmus évtizedeiben is elfogadta az egységes magyar politikai nemzet eszméjét, és szerepet vállalt a politikai, esetleg kulturális asszimilációt elfogadó, viszont anyanyelvi írásbeliség megteremtésében. A sztárépítész Ján Nepomuk Bobula, az evangélikus lelkész, végül szuperintendens Daniel Bachát vagy Szeberényi Gusztáv, a nyelvész-filológus Samo Czambel vagy Podhradszky György, a náluk türelmetlenebb kulturális mindenes, Adolf Pechány, a szerkesztő Karol Csecsotka munkái mellett tömeghatást gyakoroltak a kormánybarát szlovák lapok és a Magyarországi Tót Közművelődési Egyesület olvasó-, énekeskönyvei, fordításai.

Ez a kör a háború kitörése óta igyekezett erősíteni az olvasók harci szellemét, hazafiságát, annál is inkább, mert a magyar−szlovák sorsközösség tétele a magyar, főként felföldi sajtóban is tág teret kapott. Eszerint éppen a háború fejezte be az előző nemzedékek egységesítő munkáját, az egész országot átfogó magyar nemzet megteremtését, míg 1917 derekától a szlovákság már nem a monolit magyar nemzet része, hanem egyediséggel bíró nemzetiség, entitás. E fordulat fő okai: az emigráció, a párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanács fokozódó tevékenysége, minek köszönhetően az Antant 1917. januárjában háborús céllá nyilvánította (még csak elméleti szinten) a csehszlovákok felszabadítását; valamint a cseh képviselők május 30-i nyilatkozata a Birodalmi Tanácsban – a csehek és a szlovákok területi egyesítése egy föderalizált Monarchián belül. A sajtó szerint tehát a szlovákokat cseh asszimiláció, egyedi vonásaik elvesztése fenyegeti, míg Magyarországon megőrizhetik kultúrájukat a maga egyediségében és eredetiségében. A magyar propaganda egyébként még Amerikában is igyekezett kihasználni, nem is eredmény nélkül, az unitarista cseh megnyilatkozások keltette ottani szlovák félelmeket.

Ugyanezt hangoztatta a magyarbarát szlovák sajtó vagy a Közművelődési Egyesület reprezentatív kötete a maga számos történeti, földrajzi, hadászati, népgazdasági, irodalomtörténeti írásával valamint hazafias szellemű elbeszéléseivel. Még nagyobb súlyt kaptak e szlovák megnyilatkozások a cseh területi igény bejelentése után, amelyet azután követett a cseh politikai elit Háromkirályoknapi Deklarációja (1918. január 6.).

A májusi államjogi nyilatkozat kapcsán általában elítélte a csehek nyelvi-ideológiai beolvasztó szándékait a szlovák kormánybarát lap − nyilván Pechány Adolf főszerkesztő által írott − vezércikke (Po mýlnych cestách, Slovenské noviny, 5. júna 1917, 1.) Az év végén újabb általános vádirat jelent itt meg, kipellengérezve mind a cseh egységek tömeges átállását, mind az ún. cseh‒”szlovák” [sic!] hadsereg párizsi szerveződését, nem feledkezve el T. G. Masaryk “istentagadó, a társadalmi rendet, intézményeket felforgató” nézeteiről. A cikk valódi célja azonban kategorikus tagadása annak, hogy a “brigádnak” volnának szlovák tagjai ‒ a néhány “Prágában kinevelt, masarykizmussal táplált fiatal” szereplése nem mossa el, hogy a megnevezés a világ megtévesztése csupán. E “legújabb cseh aljasság” úgymond a trón és a haza iránt hű szlovák népben általános felháborodást keltett (Česká podlosť, Slovenské noviny, 30. dec. 1917, 1.)

A Háromkirályoknapi Nyilatkozat kapcsán a lap tételesen ‒ a fizikai vonások, a népviselet, a népmesék, közmondások, a népdalok, a családnevek vélt tanúsága alapján cáfolni kívánta, hogy a szlovákság a cseh törzsök ága volna („Slovenská vetva”, Slovenské noviny, 3. febr. 1918, 1.) Néhány hónappal később ismét elítélte a “cseh túlzókat”, akik úgymond próbálják megtéveszteni a szlovák népet, s céljuk a felsőmagyarországi vármegyék elcsatolása (Odhalení Česi, Slovenské noviny, 5. apr. 1918, 1).

A lojális tábornak a magyar közvélemény számára is hangsúlyoznia kellett az elkülönítő jegyeket. Ezt szolgálta Juraj Podhradský/Podhradszky György 1917 végén megjelent tanulmánya (Podhradszky György: Csehek-e a tótok? Magyar Figyelő, 1917. dec. 1.; 23. sz. 313-326.) Rámutatott, hogy a sok évtizedes propaganda gyümölcseként a cseh-tót faji egység megkérdőjelezhetetlen tény a cseh nemzet minden tagja előtt. Sulykolja ezt egész politikai, közgazdasági, irodalmi életük valamint az azzal összeköttetésben álló magyarellenes tót korifeusok. Valójában csak a Prágában, esetleg Morvaországban tanult, “anyanyelvükből kiforgatott janicsárok” az egységgondolat szószólói. Podhradszky leszögezte: a szlovákság “erősen keverék faj”, de alaprétege nem cseh, ez a nyelv, irodalom idegen a számára. Ezt kívánta azután bizonyítani a társadalmi élet, a nyelvészet, a lelki sajátságok, az antropológia, a szellemi hagyományok, különösen a folklór alapján.

A kormánybarát lap az utolsó pillanatig elutasította a szlovákkérdés nemzetközi megoldását, azaz a kiválást. A Monarchia békeajánlatára érkezett, október 18-i Wilson-jegyzéket, mely illetékes kormányzati tárgyalópartnerként az emigrációt, azaz a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot jelölte meg, a következőképpen kommentálta (Odpoveď Wilsona monarchii, Slovenské noviny, 22. okt. 1918, 1.): „Wilson válasza mélységes csodálkozást kelt azáltal, hogy cseh»szlovák« kormányról beszél. Ilyen kormányról a szlovák nép semmit sem tud, és ha Wilson el is ismert egy ilyen kormányt, a szlovák nép a maga kebeléből az említett kormányba nem delegált senkit, még kevésbé bízta meg képviseletével, és még annál is kevésbé azzal, hogy lépjen hadiállapotba a Monarchiával. Hiszen a hazájukhoz hűséges szlovákok ezrei hősiesen és győztesen harcolnak minden fronton azok ellen, akik hadat üzentek Magyarországnak és Ausztriának, itt, a front mögött pedig ki-ki erejét megfeszítve segíti hőseink honvédő harcának sikerét. Hát hol vannak azok, akik ebbe a cseh»szlovák« kormányba képviselőket küldtek? Ki választotta meg azokat? Hogy hívják őket, kik a tagjai ennek a cseh»szlovák« kormánynak, mely Washingtonban a szlovákok nevében merészel beszélni? Ilyen mandátummal a szlovákok nem bíztak meg senkit.”

A másnapi kommentár (Wilsonove podmienky, Slovenské noviny, 23. okt.1918, 1.) is elvetette a Nemzeti Tanács legitimitását, s leszögezte: a szlovákkérdésben a cseheknek nem, csak a szlovákoknak lehet szavuk, megütközve azon, hogy a prágai Cseh Nemzeti Bizottság tiltakozik az ellen, hogy a szlovákok népszavazáson kimondhassák, továbbra is magyar állampolgárok kívánnak maradni, vagy Csehországhoz kívánnak csatlakozni.

Az uhrofil tájékozódás a nemzetinek tekintett szlovák politikai elitnél is kimutatható. Eleve nem lehetett leírni az ezeréves együttélést mint bizonyos lelki köteléket. Másrészt a határokat leromboló más irányzatok a háború első három évében nem tűnhettek reálisnak. 1914-ben az amerikai szlovák politika fővonala is lojális még a szentistváni Magyarországhoz, a Szlovák Liga tavasszal összeállított Memoranduma nem feldarabolásról, hanem határain belüli szlovák autonómiáról beszélt. A háború kitörése is csak a politikai, kulturális és gazdasági önrendelkezés tág fogalmát toldotta a szövegbe (1914. novemberében).

A hazai magyarbarát irányzat nem jelentéktelen személyekhez köthető: a Nemzeti Párt egykori vezérének fia, Ján Mudroň, továbbá a tekintélyes teológus, František Jehlička is ezirányú aktivizmus felé indult, de például Ľudovít Bazovský ugyancsak a kormánynak átnyújtandó emlékirat gondolatával foglalkozott. 1918 előtt nem lehetett számolni a Habsburg-monarchia szétesésével, s főleg nem etnikai alapú felosztásával, az még a wilsoni pontokban sem szerepelt. Mint az Amerikai Szlovák Liga Memoranduma kapcsán láttuk, a majdani cseh hegemónia félelme a tengerentúlon is erősítette a hungarofília pozícióit. Az emigráció unitarista vonala igen veszélyesnek ítélte a szlovákság „hungarizmusát”, ezért is erőltették az egységes nemzet eszméjét s vetették el egy cseh–szlovák dualizmus lehetőségét. Az államszervezés napjaiban Masaryk az önálló szlovák nemzet gondolatát a francia sajtóban a magyar propaganda termékének minősítette.

Az őszi hónapokhoz kötődtek még az olyan utolsó rendezési tervek, mint a Ľudovít Bazovskýék által benyújtott javaslat, mely a csehek helyett a magyarokkal képzelt föderációt, vagy a Dvortsák Győző által Kassán kikiáltott Keletszlovák Köztársaság, melyekkel azonban Jászi Oszkár minisztériuma nem tudott, illetve nem akart mit kezdeni

A régi lojalitás eróziója csak a Monarchia veresége után teljesedett ki, a nemzeti vezető, Samuel Zoch 1927-es nézete szerint a fordulat idején a népesség identitásában nem, csak nyelvében volt szlovák, a csehekről pedig annyit tudott, hogy az ő árulásuk, dezertálásuk miatt nem tudott győzni a Monarchia. 1918 után is általános lett volna a vélekedés: elmentek a magyar urak, helyettük jöttek a csehek.

Irodalom:

Ábrahám Barna: Szlovák sajtó és kormányzati sajtópolitika a nagy háború évei alatt. Történelmi Szemle, 57 (2015) 4

Bartlová, Alena: Samostatnosť slovenského národa v protiklade s ideou jednotného politického národa československého. In: Pohľady na slovenskú politiku. Geopolitiky – Slovenské národné rady – čechoslovakizmus. Ed. Pekník, Miroslav, VEDA, Bratislava, 2000 (Samuel Zoch 1927-es álláspontja)

Dokumenty slovenskej národnej identity a štátnosti 1. Red. rada: Čaplovič, Dušan et al. Národné literárne centrum, Bratislava, 1998

Jakešová, Elena: Lojalita i odboj. Americkí Slováci, európska vojna a slovenská otázka (1914–1915). In: Slovensko na začiatku storočia. Ed. Podrimavský, Milan – Kováč, Dušan. Historický ústav SAV - Polygrafia SAV, Bratislava, 1999

Krajčovič, Milan: Medzinárodnopolitické koncepcie riešenia slovenskej otázky 1914−1922. Historické štúdie 39. (1998.), 5-61.

Vörös László: „A leghazafisabb magyarok” vagy „egy szabad nemzet”? A szlovákok szociális reprezentációi a magyar sajtóban 1914–1918 között, Kor/ridor, 2014/3

Z veľkej doby [‘A nagy korból’]. Sost. Janovecz, Ludvik. Uh. kraj. vzdel. spolok slovenský, Budapešť, 1915

Ábrahám Barna