Az MTA BTK Történettudományi Intézet első világháborús honlapja

A szlovákkérdés lehetséges megoldásai közül a korábbi történetírás a cseh–szlovák orientációt abszolutizálta és tárgyalta, ezért itt előtörténetét és a háború első felének történéseit mellőzve az utolsó másfél év eseményeit kívánom vázolni (a megelőző évek eseményeire lásd Ábrahám 2015).

Az összetartozás 1917 tavaszáig alig jelent meg a cseh politikában, hiszen még az osztrákellenesség jelei sem mutatkoztak. A merev csehszlovák nemzeteszmét az emigráció képviselte, ám azt a külföldi szlovákok nagy része sem fogadta el. Vladimír Hurban 1917 elején Oroszországban így fejezte Masarykék unitarista kijelentései miatti aggodalmaikat: „A csehek el akarnak nyelni minket, hozzák fel, mégpedig hatásosan ellenünk, a politikai egység hívei ellen. […] Mi, szlovákok, most önálló nemzetnek tekintjük magunkat, szlovákként akarjuk megérni a szabadságot. Szlovákként akarunk kapcsolódni a csehekkel egy politikai egységben, egy államban, melyben biztosítva lesz számunkra a nemzeti önállóság.” Az emigrációban is csak a háború utolsó fél évében aratott győzelmet a cseh–szlovák együttműködés a szlovák félelmek fölött. Az 1918. májusában megszületett, a közös államot meghirdető Pittsburghi Egyezmény így is kimondta Szlovákia majdani önkormányzatát, ám a mai álláspont szerint az aláíró Masaryk azt nyilvánvalóan nem kívánta megvalósítani (persze, az új államban nem is volt erre jogköre, alkotmányos lehetősége, egyébként is visszalépésnek minősül, hiszen nincs szó föderációról, sőt a szlovák országgyűlés belefoglalása is csak az amerikai Katolikus Egység (Jozef Hušek) elszánt fellépésének köszönhető, fenyegetőzésének, hogy egyébként kilép a Ligából, és támadást indít ellene.

A szlovákok nemcsak a politikai irányításban, hanem a külföldi csehszlovák hadseregben is alulreprezentáltak, amit a hadtörténeti összefoglaló az alábbiakkal magyaráz: a hadifoglyok eleve alacsony létszáma mellett a csehekhez képest jóval alacsonyabb fokú nemzettudatuk, informálatlanságuk a külföldi felszabadító akcióval kapcsolatban, melynek céljait kezdetben fel sem fogták, erősebb vallásosságuk, s ezzel is összefüggésben a katonai eskü megszegésének lélektani akadályai. Nem utolsó sorban pedig magyar fogolytársaik elítélő szavai, a „hazaárulók” feljegyzése noteszeikbe azon fenyegetéssel, hogy e személyek gazdaságára elkobzás vár otthon, ami a lehető legnagyobb csapás a paraszti gondolkodás számára. Nem erősítették lelkesedésüket a szlovák szeparatizmust (önálló szlovák lövészezred szervezése) emlegető cseh vádaskodások sem, az emigrációs központ szóhasználata (cseh hadsereg, cseh állam) vagy helyenként a szlovák jelképek használatának tiltása miatt pedig sok légiósban felmerült: nem Szlovákia szabadságáért, hanem Nagy-Csehországért küzdenek.

Mi volt a szlovákok helye a hazai cseh ellenállás politikájában? Mint ismeretes, a cseh pártok nyilatkozatai egészen 1917. tavaszáig az elvártnál is lojálisabbak, hazafiasabbak. Januárban az Antant háborús céljainak (így a csehszlovákok felszabadítása tételének) elutasításaként még deklarálták, hogy a cseh nemzet kizárólag Habsburg-jogar alatt képzeli jövőjét – lehetetlenné téve egy pillanatra a nyugati ellenállás helyzetét. A ciszlajtániai német nacionalisták radikalizálódása (német túlsúly követelése, a cseh tartományok etnikai feldarabolásának jelszava), az orosz februári forradalom és a külföldi ellenállás erőteljes üzenetei (a cseh információs hálózaton, a Maffián keresztül) viszont kimozdították ebből. Ám a legtöbb politikus a történelmi tartományokban gondolkodott, a Bécsben (Milan Hodža) és a Prágában idéző szlovákoknak (Vavro Šrobár, Anton Štefánek, František Votruba) hosszas munkájukba került, hogy a szlovákság bekerüljön a májusi államjogi nyilatkozatba. Sok politikus nem látta reálisnak, sőt kívánatosnak sem a cseh és a szlovák területek egyesítését – s illik megemlítenünk tanácsadójuk, Josef Pekař történész nevét, aki kizárólag a cseh államjog talaján állott –, féltették ezen újszerű kapcsolattól a cseh királyság visszaállítását. A nyilatkozat végül is célként határozta meg „a csehszlovák nemzet minden ágának egyesítését egy demokratikus cseh államban”. Mindezzel egyesek utólag sem értettek egyet, mint az ifjúcseh Národ névtelen cikkének szerzője, aki szerint a szlovákkérdést mint kakukktojást elhamarkodva tették a Cseh Szövetség fészkébe. A katolikus Hlas národa józanul rámutatott: vagy Magyarország esetében is tiszteletben kell tartani a történelmi államjogot, s akkor a szlovák-követelés nem tartható, vagy a nemzetiségi elv alapján az itteni németek önrendelkezési jogát, tehát a cseh területek szétforgácsolódását is tudomásul kell venni. A szlovákok tehát, fogalmazzunk úgy, kényszerpályára állították a cseh politikát, óriási szolgálatot téve annak, ahogy Votruba írta Šrobárnak. Ám a ciszlajtániai alkotmányreformon dolgozó vezető cseh államjogászok körében is teljes tanácstalanság uralkodott: mit kezdjenek a szlovák-követeléssel? Alakuljon egy negyedik szentvenceli tartomány? A cseh király egyben legyen szlovák fejedelem? Mik legyenek a szlovák lobogó színei, hogyan jelöljék ki a határokat? Mi lesz ott az államnyelv? Elfogadták az önálló országgyűlés (tartománygyűlés) létét, de nem mint szlovák specifikumot, hanem azért, mert a többi cseh tartománynak is van. A szlovákkérdés, Szlovákia mint probléma a cseh politikusokat még az államalapítás napjaiban sem foglalkoztatta, a csehek többsége a Köztársaságot a történelmi cseh állam kibővített megújításának tekintette.

Az 1914. augusztusa óta hivatalosan is passzív Szlovák Nemzeti Párt a májusi nyilatkozatot nyíltan nem üdvözölhette, véleményét hallgatással fejezte ki – a Národnie noviny agyoncenzúrázott cikkét (Kto môže hovoriť menom národa? NN, 26. júla 1917, 1. p., a cenzúra által törölt részt közli: Dokumenty, 454–457.) leszámítva, de ott sem határolódott el tőle – , s hogy kitért  a kormány terve elől, mely népes tiltakozó delegációt szeretett volna Tisza István elé juttatni. Ám a csehszlovák nemzeteszme sem polgári demokrata, sem konzervatív körökben nem lehetett elfogadott: a Liptószentmiklósi Határozat (1918. május 1.) Vavro Šrobártól eredő kifejezését – a csehszlovák törzs magyarországi ága – sem a Slovenský týždenník, sem a Národnie noviny nem volt hajlandó kinyomtatni, helyette szlovák nemzet illetve szlovákok szerepel. Ezzel persze nem a közös államot utasították el: a május 24-i titkos értekezleten Andrej Hlinka leszögezte: „Ne kerülgessük a kérdést, mondjuk ki nyíltan, hogy a csehszlovák orientáció mellett vagyunk. Az ezeréves házasság a magyarokkal nem sikerült. El kell válnunk.”

Ám a mozgalom felszámolásától tartva a pártvezetés az utolsó hetekig nem vállalta a nyílt kiállást, aminek szinte jelképe a katolikus szárny vezetője, Ferdiš Juriga cikke (Von do poľa!, Slovenské ľudové noviny, 4. okt. 1918, 1−2.), melyben a dualizmus keretein belül, külső beavatkozástól mentesen követeli a szlovákkérdés megoldását: „Ismerjük a törvénycikket anyanyelvünk tárgyában! Hűségesek akarunk lenni a dinasztiához, hűségesek a birodalom feloszthatatlanságához, Magyarország egységéhez; ragaszkodunk a címer jelmondatához: »indivisibiliter et inseparabiliter«, feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul, de legalább annyit engedjetek meg, hogy megvitassuk magunk között és veletek, a fő döntéshozókkal a szlovák kérdés megoldását. […] A szlovák kérdésnek belső, hazai megoldása az 1868-as nemzetiségi törvény alapján nyilvánvalóan érdeke a világbékének, a dinasztiának, a monarchiának, Magyarországnak, és ugyanúgy érdeke a szlovák és a magyar nemzetnek.” Jurigát egy kilátásba helyezett büntetőeljárás kényszerítette ezekre a szavakra, melyekkel elképedést és zavart keltett a szlovák politikai közegben. A pártvezetés aggódva várta, mit fog mondani – és elrontani – bejelentett parlamenti beszédében (Juriga az egyetlen aktív nemzetinek tekintett szlovák képviselő). Október 19-én viszont, ugyan terjengős és zavaros szövegkörnyezetben, gúnyos bekiabálásoktól folytonosan félbeszakítva, kimondatott a szlovák nemzet igénye az önrendelkezésre: „Ennek megfelelőképp követeli a maga részére is a jogot, hogy teljesen szabadon és minden idegen befolyástól menten önmaga határozhassa meg intézményes állami elhelyezkedését és mellérendeltségének viszonyát a szabad nemzetek között. A szlovák nemzet nem ismeri el ezen parlamentnek és a kormányának jogosultságát, hogy magát a szlovák nemzet képviseletének tekintse, mert csak két képviselője van, pedig a múlt maradi viszonyok között is 40 képviselőre volt joga, mint azt számaránya bizonyítja. […]A szlovák nemzet nem ismeri el más tőle idegen tényezőnek olyan jogát, hogy az általános békekongresszuson a szlovák nemzet érdekeit képviselhesse, mert az érdek képviseletét csakis saját szlovák nemzeti gyűlése avagy szlovák nemzeti tanácsa által kijelölendő tényezőkre avagy a két föntnevezett népképviselőjére bízhatja. A szlovák nemzetgyűlésen vagy annak a maga kebeléből kiküldendő szervein kívül, jelenleg a szlovák nemzeti tanácson kívül senki sem lehet feljogosítva arra, hogy a szlovák nemzet politikai helyzetére vonatkozó ügyekben tárgyaljon róla és nélküle, esetleg ellene határozzon.

Irodalom:

Ábrahám Barna: A szlovákkérdés nemzetközi dimenziói az I. világháború éveiben. Historiográfiai áttekintés, Világtörténet 5 (37) (2015) 2

Bandžuch, Tomáš: Slovenské vize. Velká válka, krajané a představy o budoucím státu (1914–1918). Akropolis, Praha, 2014

Dokumenty slovenskej národnej identity a štátnosti 1. Red. rada: Čaplovič, Dušan et al. Národné literárne centrum, Bratislava, 1998

Galandauer, Jan: Prohlášení Českého svazu z 30. kvĕtna 1917 – zapomenutá programová revoluce, Český časopis historický 91 (1993) 4, 582−593.

Galandauer, Jan: Přeměna českého „čechoslovakismu” v období Velké války. In: Pohľady na slovenskú politiku. Geopolitiky – Slovenské národné rady – čechoslovakizmus. Ed. Pekník, Miroslav, Bratislava, 2000

Hronský, Marián: Čechoslovakizmus – za a proti (1914–1918). In: Pohľady na slovenskú politiku. Geopolitiky – Slovenské národné rady – čechoslovakizmus. Ed. Pekník, Miroslav, Bratislava, 2000

Hronský, Marián – Krivá, Anna – Čaplovič, Miloslav: Vojenské dejiny Slovenska, IV. zv. 1914–1939. Ministerstvo obrany SR, Bratislava, 1996

Jončev Zsolt: A Csehszlovák Légió etnikai dimenziói, Világtörténet 8 (40) (2018) 4

Kováč, Dušan a kol.: Prvá svetová vojna 1914–1918. VEDA, Bratislava, 2008 (= Slovensko v 20. storočí, zv. 2.)

Krajčovič, Milan: Medzinárodnopolitické koncepcie riešenia slovenskej otázky 1914−1922. Historické štúdie 39. (1998), 5-61.

Pekník, Miroslav: Názory na riešenie slovenskej otázky za prvej svetovej vojny a počiatky smerovania slovenskej politiky k vzniku Česko–Slovenska. In: Pohľady na slovenskú politiku. Geopolitiky – Slovenské národné rady – čechoslovakizmus. Ed. Pekník, Miroslav, Bratislava, 2000

Rychlík, Jan: Češi a Slováci ve 20. století: spolupráce a konflikty 1914–1992. Praha, Vyšehrad, 2012

Ábrahám Barna