Ausztriához, illetve szűkebben Magyarországhoz lojális román személyiségek a századelőn

A román elit gondolkodásában a kevéssé körvonalazódott Bukarest-orientáció mellett általánosan jelen volt az a nézet, hogy a nemzet fennmaradása, sőt, mint látni fogjuk, minden románok egyesítése a Habsburg-birodalom keretein belül lehetséges, lojalitásuk tehát a császár vagy a Magyar Korona felé irányult. A két közjogi elem sorrendje a románok többsége számára természetes: 1867-ig a Magyarországtól elválasztott Erdélyben Bécset tekintették a sorsukat intéző erőnek, a 18−19. századi memorandumokat az Udvarban nyújtották be, azt szolgálták a határőr-ezredek, a Jó Császár nevében küzdöttek Horea és Cloşca vagy negyvennyolc felkelői. A Bécs iránti lojalitás 1867 után is elsődleges maradt, hiszen az ottani elit következetesen elutasította Erdély unióját és ezzel a magyar országgyűlés és kormányzat jogalapját sorsuk irányítására. Bécs elvárt közbenjárása, közvetítése a románság érdekében hamarosan új elemmel bővült. Romániának a Hármas Szövetséghez történt 1883-as csatlakozása után lehetett arra hivatkozni, hogy e viszony megfelelő működésének előfeltétele a Monarchia és Románia közötti jó viszony, tehát az itteni románok helyzetének megnyugtató rendezése.

Változatlanul a dinasztia tehát a lojalitás tárgya, ám egyre többen látják be, hogy Ferenc Józseftől a románok 1865, tehát az őket egyenjogúsító szebeni diéta törvényeinek megsemmisítése óta alig kaptak valamit. A századelőn természetes módon irányul át tehát a várakozás Ferenc Ferdinánd felé, a trónörököst inspiráló Nagy-Ausztriai Egyesült Államok (1906) szerzője, Aurel Constantin Popovici ha szűk körben is, markáns különbséget tett a két személy között. „A rendelkezésemre álló információk alapján minden reményem azon alapul, hogy Ferenc Ferdinánd egyedüliként nemcsak számot vet a monarchia helyzetével, de kötelességének és hivatásának is tekinti, hogy megkísérelje azt megmenteni. Az a nyomorult öregember, ez a korlátolt egoista a dualizmusával együtt a sírba viszi a monarchiát. Mit bánnám én, ha nem népem jövőjéről lenne szó.” A tét pedig nagy volt, hiszen Nagy-Ausztria a nemzeti ideál egyetlen reális útját jelentette Popovici és elvbarátai számára: a Román Királyság remélhető csatlakozásával, egy erős tagállamban valósulhatott meg – Habsburg-jogar alatt − minden románok egyesítése. Ferenc Ferdinánd valóban a szomszédos balkáni területek integrálásában gondolkodott, az Erdéllyel megnövelt Románia úgy kapcsolódhatott volna, mint Bajorország a Német Birodalomhoz.

A gyakorlati irányvonalat vezető Alexandru Vaida-Voevod cikksorozatban fejezte ki a románság azon örömét, hogy egy új II. József a trón várományosa (a nagy előd a 19. századi román történeti emlékezetben nem illegitim kalapos király, az alkotmány és az ősi jogok sárba tiprója, hanem a románok barátja, jótevője s egyben a magyar arisztokrácia ellensége), nem hallgatva el, hogy a románoknak elegük van abból az állítólagos nagylelkűségből, mely azután mindig az ő feláldozásukkal tett valamit. 1907-ben az országgyűlésben is hangoztatta a románok háláját az egykori uralkodó iránt, akkor, amikor a magyar pártok élesen elítélték a jozefinizmus bécsi újraéledését. Szűk körű megbeszélésein azonban maga is elismerte, hogy a román tömegek a Habsburgoktól már nem várnak semmit, a császár „hatvan éve csak hagyja, hogy inzultusok érjenek minket”.

Esetükben és a hasonló gondolkodásúaknál a Habsburg-birodalom, és persze azon belül a Magyar Korona országai identitásuk részét alkották. Mint Lucian Boia hangsúlyozza, a közép-európaiságot jelentették, annak tudatát, hogy ők civilizációban, társadalomszervezésben a regátiak fölött állnak, köszönhetően akár a görög katolikusoknál a Rómával történt egyesülésnek, akár a dinasztia ismertetett jótéteményeinek, akár a német és kimondatlanul a magyar kultúrának. A magyar államban magát oly rosszul érző Ioan Slavici igencsak áldásosnak tekintette a helyi hatásokat: „Én nem tartozom azok közé az emberek közé, akik tudják, de nem akarnak számot adni arról, mi volt a románok számára a német szellemi, erkölcsi és gazdasági fegyelem, és nem ismerik el, hogy azok a románok a legéleterősebbek és kulturálisan minden szempontból a legfejlettebbek, akik németek  ̶  akár svábok, akár szászok  ̶  szomszédságában élnek.”

A dinasztia iránti hűség leginkább persze a katonatisztek körében maradhatott meg. Mivel pályájuk eleve a Birodalomhoz kötődött, s mivel magánemberként ritkán nyilvánulhattak meg, gondolkodásukra nemigen vannak forrásaink. Tekintsük annak viszont e téren is az egykori katonatiszt, Liviu Rebreanu regényét (Ion, 1920), melyben feltűnik a rendíthetetlenül hazafias százados alakja (1906-ban járunk). Magánbeszélgetés során hangsúlyozza: „Én is román vagyok, de előbb vagyok a császár őfelsége katonája és alattvalója, s csak azután román. Mint ilyen, természetesen nem érthetek egyet az olyan úriemberek törekvéseivel, mint Virgil [öccséről van szó], akik folyton Bukarest és Románia felé kacsintgatnak. Az ilyesmi szerintem nem nemzeti politika, hanem hazaárulás…” S mikor ugyanitt színt kell vallania, mit tenne egy román támadás esetén, ingadozás nélkül kijelenti: „Itt nincs helye a testvériségnek. Ha a testvérem ellenségem, s el akarja venni a házamat és az udvaromat, hogy a magáét növelje, nos, én bizony főbe kólintanám, mint bármelyik ellenségemet, és eszembe se jut, hogy valamikor testvérek voltunk!” A szökésért kivégzett bátyjának emléket állító másik regényének (Akasztottak erdeje, 1922) főhősét a századelő Magyarországa formálja, a pesti egyetem inspiráló közege éppúgy, mint a dzsentri-szellemű úriember-ambíciók. A háború alatt ugyan programszerűen előírja magának, hogy át kell szöknie a másik oldalra (eredetileg az oroszokhoz, majd Erdélybe kerülvén a románokhoz), ám értékrendje, a barátok és a szerelem felett csak az utolsó pillanatban győz a nemzeti meggyőződés (nem hajlandó részt venni román parasztok halálra ítélésében), csak ekkor vág neki az erdőnek… S hogy életvonalát afféle szépirodalomként ne kívánjuk lesöpörni az asztalról, szólaltassuk meg magát Emil Rebreanut! Még 1915 nyarán is ezt írja öccsének Bukarestbe: „Az újságok sokat írnak Oroszország diplomáciai próbálkozásairól Romániával szemben. Mi bármilyen esetlegességre készen állunk, és jaj lesz azoknak, akik ellenünk próbálnak fellépni. Minden vonalon győzünk, és ez a háború végének a kezdete.” Csak Románia hadbalépése és a hadnagynak a román frontra vezénylése írta végül felül Ausztria iránti lojalitását. Voltak viszont nem kevesen, akik még hadifogolyként is képtelenek voltak rá, hogy megszegjék a császárnak tett esküjüket: a Kijev melletti, darnicai táborban száznyolcvan tisztet vádoltak azzal nemzettársaik, hogy „megtagadták nemzeti eszménket”.

A kérdést lezárandó egyet érthetünk a mai történész. Lucian Boia nézetével, miszerint egy megreformált, föderalizált Habsburg-birodalom reális keretnek tűnt egészen a háború végéig, e hitet lényegében Magyarország október végi kiválása döntötte romba. Az egyébként vegyes érzésekkel szemlélt Bukaresttel szemben Budapest, egy olyan független Magyarország, ahol a Habsburgokra mint ellensúlyra már nem lehetett számíthatni, semmiképpen nem jelentett választási lehetőséget.

Voltak, igaz kis számban (az Erdélyt elnyelő és folyamatosan elnyomó államot elutasítani kötelességnek számított) akik magát Magyarországot vallották a nemzetépítés keretének. Elsőként az alföldi (bánsági) politikusok, Alexandru Mocsonyi, Vincenţiu Babeş és mások, akik a pesti parlamentet a nemzeti jogokért folytatott harc természetes terepének tekintették. Az egész románságot egyesítő Román Nemzeti Párt (1881) taktikájában is kikötötték a magyarországiak aktivizmusát, és a program kifejezetten elzárkózik a dualizmussal kapcsolatos elvi állásponttól. A szoros magyar, főleg függetlenségi kapcsolatokat ápoló Mocsonyi magyar−román kiegyezésben bízott: a magyarokat nem támadni, hanem támogatni kell az Ausztriától való elválás útján, melynek eredményeként a románok súlya is nőni fog. Krédóját az alábbiakban foglalta össze: „Távol álljon tőlünk a nemzeti alapú föderalizmus, mely ellentétben áll Magyarország politikai egységével. Csak a reális követelések és a méltányosság politikája biztosíthatja Magyarország mint állam fennmaradását és egészséges fejlődését, miközben a magyar fajt mindenki által szüntelenül és irigység nélkül elismerten vezető szerep illeti.”

Ugyancsak a magyarországiságot képviselte Miron Romanul, aradi ortodox teológiai tanár, országgyűlési képviselő, majd aradi püspök illetve 1874-től haláláig nagyszebeni érsek. Mind az Alsó-, mind a Felső Házban eltökélten védte egyháza autonómiáját, általában is elutasított minden magyarosító törvényjavaslatot, és még a millenniumi ünnepségektől is eltanácsolta a híveket. A magyar sajtó mint szélsőségest támadta. Kész tényként kezelte viszont a dualista rendszert, a budapesti parlamentet, és a nemzeti mozgalom radikalizálódása miatti aggodalmában elítélte az akkor alakult párt programját, a kormányjelöltek támogatására szólított fel. 1884-ben azután megalapította az (érdektelenségben kimúlt) Román Mérsékelt Alkotmányos Pártot. Hasonló utat járt be Vasile Mangra, aki nemzeti vezérként indult, aradi teológiai tanárként részt vett a Memorandum előkészítésében, a vezetők bebörtönzése alatt vezette a párt Központi Bizottságát, megszervezte az 1895-ös nemzetiségi kongresszust. A század elejétől azonban, ekkor már nagyváradi vikáriusként a magyar szabadelvű politika felé orientálódott, Tisza Istvánban azt az államférfit látta, aki őszintén meg akarja békíteni a magyarokat és a románokat. 1910-ben a magyarcsékei körzetben munkapárti jelöltként bejutott a parlamentbe, előkészítette Tisza tárgyalásait egyes román vezetőkkel, ám függetlenségét megőrizte. Elutasította Tisza tételeit, miszerint a legtöbb jogot a világon a magyarországi nemzetiségek élvezik, mint ahogy azon felhívást is, hogy a román főpapok bírják engedékenységre a Nemzeti Párt politikusait. Önérzetesen visszautasította a nemzetárulás, magyarbérencség vádját, szerinte magyarok és románok között nem harcról kell legyen szó, hanem kölcsönös bizalomról, arról a megértésről, „melynek alapja nem a has, hanem a szív hazafisága”.

E közös hazafiságról volt bőven alkalma beszélni a háború kitörését követően, mikor is leszögezte, hogy a szlávság és a germánság párharcában a románoknak − Romániának is − nem a cár, hanem a művelt nyugat oldalán a helyük. A román betörés után püspökeivel együtt élesen elítélte az agressziót (amit persze a kormányzat elvárt tőlük, ám a párt politikusaihoz hasonlóan próbálhatták volna elhárítani), és biztosította Bukarestet: a magyarországi románok nem akarják, hogy „felszabadítsák” őket, mert évszázadok óta a magyar király jogara alatt élvén teljes mértékben azonosultak a magyar nemzettel. Romániának is hálásnak kellene lennie Magyarországnak, mert annak alattvalói, erdélyiek alapították meg a vajdaságokat, Erdélyben használták először a liturgiában az anyanyelvet, erdélyiek vitték át a Kárpátokon a nemzeti oktatást és a tudományt. Kezdeményezője volt az 1917. februárjában kiadott tiltakozó nyilatkozatnak, és interjúiban is leszögezte: a magyarországi románok itt otthon vannak, nem idegen uralom alatt, inkább a romániaiakat kell felszabadítani a moszkovita, az egész román népet pusztulásba kergető politikai rabság alól. Oroszország nem fog letenni arról, hogy országukat bekebelezze. 1918 tavaszán írott cikkeiben, majd azokat magyar nyelvű brosúrában is kiadva viszont egyként utasította el Románia felszabadító szerepét és a hazai románsággal szembeni gyanakvást, vádakat, valamint a megszorító kormányzati intézkedéseket (kultúrzóna kialakítása, az egyházi iskolák államosítása). A halál az összeomlás küszöbén óvta meg annak felismerésétől, hogy bukásra nem Románia, hanem Magyarország ítéltetett.

Szintén idekívánkozik a szociáldemokraták működése. Vezetőik (Aurel Cristea, Josif Jumanca, Tiron Albani, Ioan Flueraş stb.) a nem túl népes és amúgy is szétforgácsolt román ipari munkásság képviseletét csak az országos erőtől, az MSzDP-től várhatták. Egyébként is vallották azon elvet, hogy az etnikai alapú elkülönülés reakciós jelenség, mert akadályozza a kapitalizmus (túl)fejlődését, s így hátráltatja a szocializmus győzelmét. Az összeomlásig éles harcban álltak a román egyházakkal és polgári politikusokkal, ám 1905 után saját pártjuk vezetésében is csalódniuk kellett, kevés támogatást kaptak a szervezőmunkához, az anyanyelvű agitációhoz. Annál szorosabbra fűzték a szálakat a romániai szociáldemokratákkal, akik azonban deklarálták, hogy nem kívánják erősíteni a magyarországi románok irredentizmusát, sem meghasonlást előidézni a magyarországi párt és román szekciója között. Az itteni vezetőket végül 1918 októbere, a politikai káosz és az országos vezetés arroganciája a Jászi Oszkár-vezette aradi tárgyalások során (a román szociáldemokrácia kötelesek elfogadni a felajánlott kanton-rendszert) az elszakadók táborába, a gyulafehérvári nemzetgyűlésre vezette. Nem kis problémát jelentett azonban, hogy szabad-e dezertálni egy mégis csak demokratikus köztársaságból a kaszturalmi, a dolgozókat, nincsteleneket elnyomó Román Királyságba, ezért az Adevěrul hasábjain hangsúlyozták az átmeneti területi autonómia fontosságát.

A szülőföldhöz kötődő hazafias érzelmeket természetesen a következetesen passzivista erdélyiektől sem vitathatjuk el, és immár Nagy-Romániában többen úgy vélték, Magyarország keretei között európai kulturális légkörben, jó közigazgatási és oktatási viszonyok között éltek, szemben a most Erdélyre is kiterjesztett  balkáni vagy éppen „ázsiai” szellemiséggel. A mostani önkénnyel szemben Magyarországon úgymond inkább tiszteletben tartották az állampolgári és politikai jogokat.

Néhányan azonban mindig is ezt vallották. és mint Remus Câmpeanu kimondja, a lojális, dualizmus-alapú álláspont ugyanúgy a korabeli román politikai gondolkodás része, tanulmányozandó eleme.

Grigore Moldovan, a magyar tudományosságban is jól ismert Moldován Gergely néprajzkutatóként, irodalomtörténészként, a kolozsvári egyetem román tanszékének vezetőjeként (1886̶1919), az intézmény többszörös dékánjaként, majd rektoraként és mindenkori publicistaként egyaránt a románok és a magyarok kölcsönös megismertetésén és megbékéltetésén dolgozott. Magát népe hiteles képviselőjének tartotta, 1891-es röpiratában kijelentette: „Igaz román vagyok, az akarok maradni; nem engedem, hogy nálamnál jobbnak tartsa magát  senki sem.” Még hangsúlyosabban vállalta ezt 1918 tavaszán −, amikor pedig nemzetének és az agresszor, majd legyőzött anyaországnak aligha volt tekintélye a magyar közvélemény előtt −: „Apai, anyai ágon a román népből nőttem ki, románitásom »jóféleségét«, ha szükségem volna reá, ősökkel tudnám bizonyítani. Köztük ugyan nincsenek bojárok, de vannak becsületes kántorok, dászkelek [tanítók], a barázdákban pergelődő munkások, igazhiten levő vérbeli zsupunyászák [tekintetes asszonyok] , akik az ősi szokások szerint éltek, és megtartották a hagyományokat.”

Tudományos munkáiban a románság értékeinek feltárására és elismertetésére törekedett, elítélte viszont a nemzeti mozgalom egykori (Andrei Şaguna) és egykorú (a Román Nemzeti Párt) hangadóit. Átfogó monográfiájának előszavában a románság megismerését és megbecsülését várja el a többség részéről, később ugyanitt leszögezve: „A román embert családi életében a tiszta erkölcs, egyházi életében a mély vallásosság, állami életében a törvények, a hatóságok iránti tisztelet, társadalmában a humánus gondolkodás és ténykedés jellemzi.” Ezt elismerve az állam hasznos eleme, figyelmen kívül hagyva azonban „nagyon alkalmatlan” lehet. Egészében elutasította – legmarkánsabban a román betörés után, 1918-ban közzétett tanulmányában − a szerinte valótlanságokra épülő odaáti szellemi életet – „a romániai katedrák összelopkodott minden filozófiáját”, „a csiripelő poéták minden nyavalygásait” és természetesen „a római leszármazási elmélet minden hazugságait”.

Politikai lojalitása ugyanakkor nem akadályozta abban, hogy szóvá tegye a magyarság mulasztásait és bűneit: a román jobbágyok sok százados elnyomását és hogy most is jobbágyként kezelik a hivatalokban, hogy az erdélyi magyarság általában arisztokratikus gőggel tekint rájuk, az oláh gúnynévnek számít, az iskolák működése elégtelen, csak arra jók, hogy irredentákat neveljenek, a magyar sajtó románellenes, szükségtelen perek zajlanak az értelmiség ellen (a Memorandum-per is fölösleges volt), a minisztériumokban pedig egyetlen román sem található.

Tudományosan jóval kevésbé, viszont politikailag fajsúlyos szereplője a kornak Ioan Ciocan, előbb a naszódi román gimnázium tanára, igazgatója, majd 1898−1909 között a budapesti egyetem román filológiai tanszékének vezetője, és ugyanezen korszakban az aktuális kormánypárt padsoraiban a naszódi körzet képviselője. A nemzeti elit elítélte, ám „zavarja”a képet, hogy végrendeletében egész vagyonát a gimnáziumra és a román közművelődési egyesületre, az ASTRÁ-ra hagyta. S ugyancsak elgondolkoztató, hogy egyes kortársak pozitívan emlékeztek meg róla. Alexandru Vaida-Voevod szavai szerint, habár ellentétes táborban álltak, Ciocan mindig hajlandó volt a román ügyek képviseletére, akár közvetítésre a nemzeti csoporton belül, a romániai szereplő, Constantin Stere véleménye szerint pedig „ritka az ilyen nagyszívű, rendes ember, mint Ciocan. Igazi román!” Naszódi ismerőseiben is az maradt meg, hogy sikeresen védte a volt határőrök vagyonát az államosítástól, sokat tett körzete fejlődéséért, továbbá alapítványokkal segítette a román tanulóifjúságot, tanítók – például Rebreanu édesapja − és mások fordulhattak hozzá segítségért.

Sokkal kevésbé kérdőjelezhető meg a renegátság vádja Iosif Siegescu esetében. Kormányhűségének köszönhetően gr. Apponyi Albert őt nevezte ki Ciocan utódjául (majd csak a Tanácsköztársaság fogja elmozdítani), egyben Oravica körzetének képviselője lett, felszólalásaiban a kormányzat lelkes híve. 1917 februárjában kétszáz román vezető között ő is aláírta a Magyar Korona melletti hűségnyilatkozatot, élesen elítélve Románia agresszióját, s ugyanekkor parlamenti beszédében felszólította a hazai román szereplőket, hogy immár ne etnikai alapon, hanem a létező magyar pártok keretében politizáljanak. Egyébként már a román betörés után olyan éles hangú cikket írt a pesti román lapnak, hogy végül nem is közölték. Hangnemének érzékeltetésére: „A túlnan levő románok jöttek most ellenünk, hogy elpusztítsák s megsemmisítsék Erdélyt, ahonnan ők is könyvre (kultúrára) szomjas lelküket hűsítették. Elkapatva népünk söpredékeitől – amint Vlád, volt képviselő nevezte Gogát és Lucaciut – hozzák fejünkre ezt a csapást is, amelytől Isten segítségével nem sokára megszabadulunk. […] Goga és Lucaciu pópa szégyene, akik ma kést ragadtak, hogy szent királyukat és országukat leszúrják,  amelyben őseik sírjai fekszenek. […]Azok a románok, akik most lopva jöttek be országunkba, hatalmas falra találnak testünkből. […] Minket akarnak fölmenteni, akik itt békén, boldogan élünk? Ezt a békét és szabadságot meg fogjuk védeni szilárd elhatározással, mert nem akarunk úgy élni, mint ők, akik jobbágyok országukban.”

Ingadozást még olyan nemzeti gondolkodású személynél is tapasztalunk, mint Gheorghe Alexici, szintén a tanszék oktatója (1919−1921 között vezetője), aki 1908-ban, nem máshol, mint a Pester Lloydban nyílt levelet intézett a magyarországi kisebbségeket felkaroló Björnstjerne Björnsonhoz, kinyilvánítva, hogy ő nem érzi magát elnyomva, itt a románok ugyanazon jogokat élvezik. S hiába hangoztatta egy év múlva a diákok előtt, hogy Románia az igazi nyelv és szellem hazája, érvényben maradt Goga vádja, miszerint Alexici is bértollnok, aki legitimálja nemzete elnyomását. A román hazafiság tehát, csakúgy mint az összromán egyesülés-eszme sokféle árnyalatot mutatott a századelő Magyarországán.

Irodalom:

Ábrahám Barna: A románok és a magyar nemzetállam-építés. In: Modernizáció és nemzetállam-építés. Haza és/vagy haladás dilemmája a dualizmus kori Magyarországon. Szerk. Csibi Norbert – Schwarczwölder Ádám. Kronosz, Pécs, 2018

Boia, Lucian: Vesztesek és győztesek. Az első világháború újraértelmezése. Cser Kiadó, Budapest 2015

Câmpeanu, Remus: Profesori ai Catedrei de Limba Română de la Universitatea din Budapesta în secolul al XIX-lea. Identitatea politică a lui Ioan Ciocan în analizele istoriografice. In: Inter Scyllam et Charybdim. Identitásképző stratégiák és a budapesti román tanszék története. Szerk. Miskolczy Ambrus – Hergyán Tibor – Nagy Levente. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2013

Eppel Marius: Vasile Mangra. Activitatea politică 1875̶1918. Presa Universitară Clujeană. [Cluj-Napoca], 2004

Hitchins, Keith: Rumanian Socialists and the Nationality Problem in Hungary, 1903−18. In: Uő: Studies on Romanian National Consciousness. Nagard Publisher, Pelham N. Y. ̶ Montreal ̶ Paris ̶Lugoj ̶ Roma, 1983

Jordáky Lajos: A Román Nemzeti Párt megalakulása. Akadémiai, Budapest, 1974

Köpeczi Béla: Egy kitagadott. Moldován Gergely (1845−1930). Kisebbségkutatás 9 (2000) 2

Maior, Liviu: Habsburgi şi români. De la loialitatea dinastică la identitate naţională. Ed. Enciclopedică, Bucureşti 2006

M[angra] V[azul/asile]: Magyarok és románok. Nagyszeben, 1918

Moldován Gergely:A bojár és a paraszt Romániában. Magyar Figyelő 8 (1918) 5

Moldován Gergely: Magyarok, románok. A nemzetiségi ügy kritikája. Kolozsvár, 1894

Moldován Gergely: A magyarországi románok. Budapest, 1913

Nagy Levente: A budapesti Román Filológiai Tanszék százötven éve. In: Inter Scyllam et Charybdim. Identitásképző stratégiák és a budapesti román tanszék története. Szerk. Miskolczy Ambrus – Hergyán Tibor – Nagy Levente. ELTE Eötvös Kiadó, Bp. 2013

Nuţu, Constantin: România în anii neutralităţii 1914–1916. Ed. Ştiinţifică, Bucureşti, 1972

Rebreanu, Liviu: Ion. Ford. Oláh Tibor. Kriterion Kiadó, Bukarest 1983

Salvan, Florin: Dr. Alexandru Vaida Voevod, europeanul. 1872−1920. Bibl. Judeţ. G. Bariţiu, Ed. Transilvania Expres, Braşov, 2002

Sigmirean, Cornel: Átalakuló identitások. A Monarchia iránti hűségtől a nemzeti identitásig. Pro Minoritate 17 (2016) Tél

Slavici, Ioan: Închisorile mele. Scrisori adresate unui prieten din altă lume. Viaţa Românească, h. n. é. n.

Ábrahám Barna