A román elit gondolkodásában a kevéssé körvonalazódott Bukarest-orientáció mellett általánosan jelen volt az a nézet, hogy a nemzet fennmaradása, sőt, mint látni fogjuk, minden románok egyesítése a Habsburg-birodalom keretein belül lehetséges, lojalitásuk tehát a császár vagy a Magyar Korona felé irányult. A két közjogi elem sorrendje a románok többsége számára természetes: 1867-ig a Magyarországtól elválasztott Erdélyben Bécset tekintették a sorsukat intéző erőnek, a 18−19. századi memorandumokat az Udvarban nyújtották be, azt szolgálták a határőr-ezredek, a Jó Császár nevében küzdöttek Horea és Cloşca vagy negyvennyolc felkelői. A Bécs iránti lojalitás 1867 után is elsődleges maradt, hiszen az ottani elit következetesen elutasította Erdély unióját és ezzel a magyar országgyűlés és kormányzat jogalapját sorsuk irányítására. Bécs elvárt közbenjárása, közvetítése a románság érdekében hamarosan új elemmel bővült. Romániának a Hármas Szövetséghez történt 1883-as csatlakozása után lehetett arra hivatkozni, hogy e viszony megfelelő működésének előfeltétele a Monarchia és Románia közötti jó viszony, tehát az itteni románok helyzetének megnyugtató rendezése.
