Az MTA BTK Történettudományi Intézet első világháborús honlapja

Kelet-Közép-Európa helyét a francia külpolitika koordináta rendszerében – a koraújkor óta eltelt évszázadokhoz hasonlóan a 20. században is – a térségen kívüli tényzők határozták meg. A Franciaországot ért elsősorban nemzetbiztonsági jellegű kihívások adták az impulzusokat, míg a nemzetközi kapcsolatok adott szerkezete határozta meg a kereteket. Ennek megfelelően az 1871-es frankfurti békétől 1944-ig elsősorban a Németország felől jövő fenyegetésre igyekeztek Párizsban választ találni.

Mivel 1917 őszéig az Oroszországgal való szövetség alkalmasnak bizonyult ennek elhárítására, térségünk francia részről ezidőben főként csak tudományos érdeklődés tárgya volt. A bolsevik forradalom nyomán az „európai koncertből” kieső Oroszország szerepének pótlása motiválta a francia döntéshozókat, hogy - még az első világháború idején - Németország hátában újabb szövetségeseket keressenek, melyeknek később a bolsevikok elleni segéderő majd a Szovjet-Oroszország elszigetelésére szolgáló „egészségügyi övezet” szerepét is szánták. A világháború után megkötött békeszerződések nyomán létrejött illetve megerősödött új „baráti államok” – Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia azonban nem töltötték, egymás közti ellentéteik, szerény gazdasági és katonai erejük miatt nem is tölthették be ezt a funkciót. A koncepció csődje már az 1930-as évek elejétől jól látszott, a náci Németország térnyerésével majd 1940-es katonai győzelmével pedig gyakorlati bizonyítást is nyert. Franciaország és Kelet-Közép-Európa a két világháború közti időszakban volt egymással a legintenzívebb kapcsolatban. Miután a második világháború hadieseményei elszigetelt kivételektől – így a magyar-francia kapcsolatok – eltekintve megszakították a kontaktust, 1945 és 1947 között rövid életű felvirágzásnak lehettünk tanúi. Az 1947-től térségünk szovjetizálása következtében a „népi demokráciák” által Franciaországgal tudatosan megrontott viszonyt két hullámban normalizálták: 1953-1955-ben a szovjet blokk kezdeményezésével és nagyobb aktivitásával, majd az 1960-as évek első felétől a de Gaulle-i francia külpolitika tudatos lépései nyomán. Az ekkoriban kialakuló keretek azonban a legtöbb kelet-közép-európai ország, így Magyarország esetében is főként csak a kommunista rendszerek összeomlása után az 1990-es években telnek meg tartalommal.

Franciaország – minden látszat ellenére – sohasem volt Kelet-Közép-Európával valóban erőteljes, mély és szerves kapcsolatban. Kulturális téren mutatható ki a legmaradandóbb hatás: Franciaország „kulturális kisugárzása” térségünkben napjainkig jelentős tekintélynek örvend a frankofon értelmiségnél jóval szélesebb körökben. A gazdasági és politikai kötődés ennél sokkal szorványosabb. Mivel régiónk egymás közt megosztott kis országok zónája vagy más nagyhatalmak, mint a náci Németország majd a Szovjetunió által dominált terület volt, nem játszhatott lényegi szerepet Franciaország kihívásainak – a Szovjetunió visszaszorulásáig illetve megszünéséig főként biztonságpolitikai jellegű problémáinak megoldásában. A Kelet-Közép-Európa egyes országaival a két világháború között kialakított szövetségesi viszony illúzión alapult. Legyelország és a Kisantant államai nem voltak hatékony szövetségesek Németország ellen. Másrészt Franciaországnak nem volt elegendő gazdasági és katonai ereje a térség kézben tartására. Hasonló jelenségnek lehettünk tanúi de Gaulle elnöksége idején is: politikai indíttatásból néhány évig erőteljes kapcsolatépítés zajlott régiónk országaival, ezek az erőfeszítések azonban nem vezettek valóban mély és tartós kapcsolatok kialakulásához. Németország (illetve Nyugat-Németország) ezzel szemben miután az első majd a második világháborúban elszenvedett vereségeiből felerősödött, és a nemzetközi kapcsolatok alakulása lehetővé tette számára – tehát 1925-től majd 1933-tól gyorsuló ütemben, valamint az 1960-as évek végétől – Franciaország nyomdokain járva, de annál sokkal módszeresebben, tartósabban és sikeresebben meg tudta vetni lábát térségünkben, visszaszorítva a franciákat. Régiónk gazdasági adottságai, kisországokra tagolt politikai szerkezete miatt nem volt és ma sem ideális partner Franciaország számára, és amikor nem éri Németország részéről biztonságpolitikai kihívás, illetve azt az orosz majd szovjet szövetséggel kivédhetőnek véli, kevéssé tartja fontosnak Közép-Kelet-Európát. A francia elit térségünk iránti érdeklődése a valós vagy vélelmezett német veszély periódusaiban erősödött fel, vagyis 1870-1871 után a francia szlavisták tevékenysége nyomán, 1917 őszétől az orosz háborús szövetséges kiesése következtében, valamint a német egység 1989-1990-es létrejöttekor. Mindhárom esetben Németország hátában kerestek szövetségeseket. Amennyiben a francia vezetés nem érzi elég nagynak a veszélyt, nem aktivizálódik, ahogyan ezt az 1960-as évek végén kezdődő Willy Brandt-féle Ostpolitik esetében is megfigyelhetjük, melyet Párizsból ugyan rossz szemmel néztek, mégsem léptek fel ellene erőteljesen.

Franciaország Kelet-közép-európa politikájának nagy váltásai a biztonságpolitikai kihívásokon túl a nemzetközi kapcsolatok 20. századi történetének három nagy korszakhatárához kapcsolódnak. 1917-1918-ban Oroszország kiesése megbontotta az európai nagyhatalmak egyensúlyát. Miközben Franciaország ennek következtében megszűnt a korábbi értelemben vett nagyhatalomnak lenni, Kelet-Közép-Európa látszólag felértékelődött Párizs számára. 1945-1947-től 1989-1990-ig a második világháború nyomán kialakult európai status quo majd az amerikaiak és a szovjetek által dominált kétpólusú világrend keretei között a szuperhatalmakhoz képest mindössze középhatalomnak számító Franciaország elszigetelődött térségünktől, s annak fejlődésére csak igen csekély mértékben lehetett hatással. Határozottabb fellépésre csak a szovjet blokk bomláskor szánja el magát, s akkor is igen óvatosan – tekintettel a Szovjetunió katonai jelenlétére. 1990 után a hidegháború lezárultával Franciaország és régiónk viszonya az európai integráció perspektívájába került. Kelet-Közép-Európa országainak Franciaország irányában tanúsított politikáját – a nemzetközi kontextus imént leírt változásain kívül – főként az határozta meg, hogy a régió hatalmi elitjeinek megítélése szerint Franciaország mennyire volt képes elősegíteni a nemzeti célok megvalósulását. Ebből következik, hogy a két világháború között, különösen az első világháborút követő időszakban Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia viszonylag nagy jelentőséget tulajdonított a francia kapcsolatnak. 1945-1947-től a szovjet érdekszférába kerülve térségünk kormányai számára Franciaország szükségszerűen leértékelődött, hogy azután az enyhülés megindulásával különösen az 1960-as évek első felétől a többi nyugati országhoz képest fontos orientációs ponttá váljon. A Szovjetunió meggyengülése majd 1991-es felbomlása után kialakuló globális amerikai dominancia az európai integráció erős vonzása ellenére is viszonylagossá tette Párizs helyét a kelet-közép-európai államok nagy részének nemzetstratégiájában.

A ma is gyakran emlegetett sztereotípiákkal ellentétben tehát Franciaország és Kelet-Közép-Európa országainak kapcsolatait nagyrészt nem a hagyomány, hanem a tisztán politikai-stratégiai indítékok határozták meg. A tradíciónak a vizsgált korszak nagy részében alárendelt jelentősége volt. Francia részről felhasználták az erre utaló retorikát a Kisantant államokkal és Lengyelországgal való kapcsolatok alátámasztására. De a francia kormányzat lépéseit nem ez mozgatta, mint ahogyan kelet-közép-európai partnereiét sem. A hagyományok, illetve az érzelmi affinitás hangsúlyozása mindkét oldalról mögöttes politikai szándékokat erősített csupán. De Gaulle elnöksége tűnik az egyetlen olyan időszaknak, amikor az érzelmi megközelítés nagyobb jelentőséget kapott: Lengyelország és Románia prioritásként való kiemelésénél a tábornok részéről vélhetően nagy szerepe volt a hagyományos kötődéseknek. A francia Kelet-Közép-Európa politika 1980-as évek elején kezdődő átalakulása valamint az 1990-es évek közepére végrehajtott pragmatizálása következtében e tényezők hatása mára szinte teljesen megszünt. 

Kecskés D. Gusztáv